Bertrand igazi zuhanófélben lévő francia értelmiségi. Persze, ezt francia keretek között kell érteni, szóval azon túl, hogy kilátástalannak tartja az életét, mivel immár két éve nincsen munkája, azért van egy pazar lakása egy megértő feleséggel, igaz őt folyamatosan lúzernek hívó gyerekekkel. De legalább így értjük, hogy biztos anyagi körülmények ellenére is lehet valaki elveszett lékek. Ez Gilles Lellouche rendezte Szabadúszók című, a Frankofón Filmnapokon bemutatott komédiájának alaptézise, illetve az, hogy Bertrand újra megtalálja magát azzal, hogy beáll egy férfi szinkronúszó csapatba. Ahol mindenki legalább olyan frusztrált lúzer – ha nem nagyobb – mint ő.
Gilles Lellouche, aki, egyébként, ha épp nem rendez, mint jelen esetben, akkor jómaga is színész, elképesztő színészgárdát rántott össze a Szabadúszókhoz. Bertrandot ugyanis Mathieu Amalric alakítja, míg olyan súlyos egyéniségeket küldött be piruettezni a medencébe, mint Guillaume Canet, Benoît Poelvoorde vagy Jean-Hugues Anglade.
„Hát a vizes rész” – mondta nevetve Gilles Lellouche arra a kérdésre, hogy mi volt számára a nehezebb feladat: ennyi nagy egót rendezni, vagy beküldeni őket a vízbe. Hozzátéve: igen komoly edző jött őket kiképezni, maga a francia női szinkronúszó válogatott szövetségi kapitánya. Amikor először meglátta színészeket a medencében nagyon határozottan jelentette ki: semmi esélyük a fiúknak semmire.
Különösen, amikor kiderült, egyikük, még csak úszni sem tudott (tulajdonképpen hazudott). Arra a kérdésünkre, hogy ez ki volt, triviális válasz jött: aki végül úszógumiban volt eleinte (Balasingham Thamilchelvan). De végül minden összejött, ugyanúgy, mint a filmben látott mesében: lassan összeszoktak, barátkoztak, sörözték és összehozták a lehetetlent. Még a szövetségi kapitány is azt mondta, van bennük valami. Egyébként Gilles Lellouche még hozzátette: az a tény, hogy nagy francia és belga színészóriások vannak egy filmben nem okoz semmilyen fennforgást, mert nincs Európában olyan konkurenciaharc a színészek között, mint Hollywoodban. De nem csak ez az egyetlen különbség, az amerikai és a francia filmipar között: utóbbi esetében egyáltalán nem gyakorlat, hogy a színész fizikailag „átalakítja” magát egy-egy szerepért. Ezért nagy érdeklődéssel írt alá mindegyik aktor, majd közösen szembesültek azzal, hogy a színészi munka nagy részét az edzés és a fegyelem gyakorlása tette ki. Benoît Poelvoorde aztán kihozta a tanárbácsit Gilles Lellouche-ból: mivel a belga színész köztudottan „nem normális”, azaz nem tud egy perce sem leállni a poénkodással, kapott néhány intőt.
Ha megnézzük a Szabadúszók alapvető dramaturgiai felállását, nagyon sokban hasonlít az Alul semmi című brit komédiához. A hasonlóságot nem vitatja Lellouche, ám határozottan állította, hogy sosem nézte végig az említett művet. De ez bőven elég, hogy lássa, az Alul semmi sokkal szocialistább darab, mint a Szabadúszók, mert ott a vetkőző férfiak a gyárért, a munkahelyért vetkőznek. A francia verzióban a hőseink nem ilyen nagylelkűek, szimpla önzésből, magukért tesznek mindent – húzta alá nevetve Lellouche. „Csak a szívről szól, nem a pénzről.”
A film komoly oldalát a genderkérdés kezelésében látja a rendező, ebben ugyanis a maszkulinitás kérdéskörét is újra kell gondolni. A társadalom és a média nyomása miatt gondolják sokan azt, hogy az a férfias, ha drága óránk és fiatal feleségünk van és közben le sem állunk a Gitannes szívásával. Azzal, hogy férfiak küzdelmét mutatták be egy kifejezetten női sportágban, a klisék ellen tettek egy fontos lépést. Miképpen azzal is, hogy az abszolút főszereplő Bertrand depressziós.
„A depresszió már konstans lelkiállapot Franciaországban. Ha nincs mit tenned, akkor érdektelennek látod az életed. Muszáj volt, hogy, egy valós figura is helyet kapjon a történetben. Jó komédia nincs realista alapok nélkül” – fejtette ki Gilles Lellouche.
Persze, csak fáj, ha nevetünk rajta.
