Koncertet és poént nem hagyott ki. Tettre kész volt, mint a Kapitány; vidám, mint a Nem vagyok teljesen őrült; szeretetre méltó, akár a Kislány a zongoránál.
S eldönthetetlen, mi adott nagyobb élményt: mikrofonnal vagy a nélkül hallgatni őt.
Nagyon is jellemző, hogy nem feltétlenül az énekhangja vitte kiugróan sikeres pályájára. Hanem a személyisége. (Vagy legalábbis a kettő együtt.) A hatvanas évek elején a kor itthon is népszerű svájci színészét, Vico Torrianit parodizálta. Az alpesi művész magyarul énekelte, hogy „Drágám, az élet oly szép tud lenni”, Koós pedig őt utánozta a Siebenmallal a Zeneakadémián. Hétszer nagyobb sikert aratott a genfi idolnál...
A kocka el volt vetve.
Nyomban Torrianinál híresebb előadók dalait is vele énekeltették Qualiton-kislemezre. Felvehette Pat Boone örökzöldjét („texasi fickó Speedy Gonzales, igazi vadnyugati hős”), Chubby Checker Twist Againjét, Neil Sedaka Oh Carolját, Edoardo Vianello Guarda come dondolóját. Az igazi áttörést azonban az hozta – mesélte sokszor –, hogy megjelent a Micsoda nagyszerű dolog, és a közönség odavolt érte. Még egy percet adj nekem! – szólt ugyanarról a hatvanegyes korongról, aztán további ötvennyolc év lett belőle...
Hatvannégyben már a Billboard is hírt adott róla. Az amerikai magazin azt közölte: Magyarországon a tíz legnépszerűbb könnyűzenei szerzemény közül ötöt bizonyos Koós János ad elő. Nem kétséges, ő volt a Jani ezekkel a számokkal: 1. Guarda come dondolo, 2. Camping, 3. Tótágas, ...5. Speedy (nálunk: fürge) Gonzales, ...7. Paprika Twist („rég figyellek, mint a paprika, úgy csíp a nyelved”).
Aztán kitalálták neki a Táncdalfesztiválokat. Mások is arattak – az Illés például öt díjat vitt el a tizenegyből hatvannyolcban –, ám folyamatosan talán senkit sem ünnepeltek annyira, mint Koóst. Már hatvanhatban bakfisok és nagymamák vele együtt emelték a mutatóujjukat, amikor az Annyi ember él a földön című – második helyezett – számban azt énekelte, hogy „színarany sugárral írom, hogyha kell, az égre fel”, majd hatvannyolcban és hatvankilencben életre szóló sikert ért el a zongorás kislánnyal és a kályhás-téglás őrülttel. (Mindkettő Lovas Róbert–Szenes Iván szerzemény volt, és sokszor játszották a Balaton elnevezésű, a Maximhoz közeli pesti szórakozóhelyen is, amelyet a komponista papája, Lovas Imre vezetett. S évtizedekkel később persze felhangzott a Koóstoló című tévéműsor-sorozatban is.) Slágere még rengeteg, hasonló nagy dobása három volt: a Hofi-Koós show, valamint Nicola di Bari 1971-es, illetve Domenico Modugno 1975-ös dalának magyar változata. Vándor Kálmán átültetésében a két szám így hangzott: Szívem egy vándorcigány és Sír a telefon...
Azért azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy hatvanhatban ő dalolta a futball-világbajnokság brit számának magyar verzióját (Hogyha szól majd a síp), s ezt azért is fontosnak tartotta, mert harmadik nagy szerelme a futball volt. Az első Dékány Sarolta, a második az éneklés. Bár, ha nincs a Torriani-paródia, talán egész életében a Pénzügyőr-zenekarban oboázott volna... Nagy szerencséjére még látott igazi magyar futballt, és ő maga is gyakran játszott nyolcvanezer néző előtt, mert a SZÚR-on, azaz a rendre telt házas Népstadionban rendezett színészek–újságírók rangadón hosszú ideig a komédiások kapusa volt. Rajongott a Ferencvárosért, ám a 2010-es években már így válaszolt arra a kérdésre, miért jár ki még mindig az Üllői útra: „Az után, hogy a Keletiben leszálltunk a vonatról (Miskolcról jöttek – a szerk.), apukám mindig megivott egy fröccsöt a Baross téri Fehér Ökörben. Erről jut eszembe: azt hiszem, ökör vagyok. Zöld-fehér ökör.”
Nem lehetett nem komálni őt. A publikum haláláig rajongott érte – sőt a számain még ki tudja, meddig andalodnak el a hallgatók –, és e hatás nyomán nyolcvanon túl is maga vezetett szűnni nem akaró fellépéseire. Akár 300-400 kilométert oda-vissza. S ilyenkor sem mondta, hogy jobb volt, mondjuk, a Royalban, ahová csak a körútig kellett lemenni Kútvölgyről...
El sem hiszem, hogy elment.
Csak azt érzem, micsoda borzasztó dolog.
