Orbán Viktor láthatóan unatkozik. A 2010-es hatalomváltás előtt elhatározott országfoglalási feladatokat rég kipipálta, Magyarország viszont a belátható jövőben nem válik (legalább) regionális középhatalommá, mint ahogy ő maga is hamarabb lesz politikai pária, mint köztiszteletben álló európai államférfi, hiába szeretné az ellenkezőjét elhitetni velünk a pártsajtó. Kell hát neki valami más elfoglaltság, ami leköti az energiáit – így jutottunk el, jobb híján, az ún. nagy alrendszerek reformjáig. Kilenc év alatt csak félbehagyott meg szándékosan visszafordított félreformokra futotta, negatív eredménnyel - indokolt lenne tehát a szerénység, különösen annak a miniszterelnöknek a részéről, aki 2010-ben írásba adta, hogy az oktatástól az egészségügyig, a közösségi közlekedéstől a lakásszektorig mindent rendbe rak. De ha már nem szerény, legalább reális lehetne, és kezdhetné a reform-sort az MTA helyett egy kisebb falattal, mondjuk a vonatközlekedéssel, amit térségünkben több helyen, például Romániában és Szlovákiában is sikerült egyenesbe hozni.
A tudománnyal nem csak az a baj, hogy a tudósokon kívül kevesen értik, hanem az is, hogy a magyar kormányfő nem tartozik e kevesek közé. A tudástermelés infrastruktúrájában legalul az alapoktatás van, legfelül pedig az akadémiai kutatóintézet-hálózat. Hogy mi történik, ha a kormányt ráeresztjük erre a bonyolult rendszerre, azt már láthattuk az oktatásügyben: hónapok alatt elérték, hogy legalább fél évszázada ismeretlen problémák jelentkezzenek újra (nincs kréta, nincs papír, nincs tanár, nincs tankönyvválaszték – nincs semmi, amitől a magyar iskola vonzó, korszerű és a jövőre nyitott lenne). És most azt kellene elhinni, hogy ez a kormányzat, ezekkel a képességekkel alkalmas arra, hogy a legfelső szintet, amihez garantáltan kevesebbet ért, mint az alapoktatáshoz, megreformálja.
Nem akarunk tanácsokat adni Lovász Lászlónak – aki viszont ért hozzá –, de a kutatóintézetekben koncentrált tudás addig van biztonságban, amíg nem engedi a közelébe Orbánékat.