Ha a politika művészet, akkor biztosan nem az igazmondás művészete. A The Washington Post szerint Donald Trump hivatali idejének első 649 napja alatt összesen 6420 alkalommal hazudott vagy állított valótlan tényeket a nyilvánosság előtt.
Az elnök Twitter-üzeneteinek tartalma néha annyira rémisztő, hogy sokan még reménykednek: a kisiskolásokra sem jellemző butaságokat talán mégsem maga az elnök írja. A Fehér Ház lakója most éppen alkotmánysértő lépésre készül, miután a törvényhozás megkerülésével akar falat építeni a mexikói határon. Mégsem történik semmi.
Sajnos Európában sem jobb a helyzet. Az olasz populista kormány egy rogyadozó gazdaságban a feltétel nélküli alapjövedelemmel akarja a népszerűségét növelni. Az Öt Csillag Mozgalom már-már hadat üzen – az amúgy NATO-szövetséges – Franciaországnak. A közvélemény-kutatók szerint azonban a számok a kormányon lévőket igazolják: Salvini és Di Maio kivagyisága tetszik az olaszok többségének. Persze a saját házunk táján is söprögethetnénk. Brüsszelben a komolyan vehető politikusok – a néppártiakat leszámítva – páriaként kezelik a magyar miniszterelnököt, akiért viszont hazai hívei vallásos módon rajonganak.
Valamit tenni kéne. A belpolitikai problémákkal is küzdő Angela Merkel vagy Emmanuel Macron hiába szólal meg hetente Európa védelmében. Még az sem látszik elegendőnek, hogy a napokban valóságos csoda történt. A magyar kormány Jean-Claude Junckert és Soros Györgyöt gyalázó plakátkampánya még Joseph Daulnak, az Európai Néppárt elnökének is sok volt. Az első számú közellenségnek kikiáltott Soros egyébként drámai cikkben igyekezett felébreszteni Európát, rámutatva a populista nyomulás veszélyeire. Szerinte megszoktuk, hogy a jövőt a jelen egyszerű meghosszabbításaként képzeljük el, és nem vesszük észre, hogy újra a radikális egyensúlytalanságok korát éljük. A brüsszeli Bizottság is harcol a maga módján. 2019 januárjában komoly szakmai anyagot tettek közzé a következő évtized legfontosabb feladatairól, amiket az uniós tagállamok csak szorosabb együttműködéssel tudnának megoldani (Reflection paper: Towards a Sustainable Europe by 2030). A májusi EP-választások alkalmat adnak arra, hogy Európa felelős polgárai végre megszólaljanak. Remélhetőleg már unják egy kicsit, hogy a populisták gyerekeknek való mesefilmekkel szórakoztatják őket.
A „király” beszéde
Az amerikaiak mindig is irigyelték az európaiakat több ezer éves történelmi múltjuk miatt. Így nem csoda, hogy minden alkalmat megragadnak a hagyományteremtésre. Ezek egyike az elnöki évértékelő (State of the Union), amit a Kongresszus két háza előtt, rengeteg díszvendég jelenlétében rendeznek meg. Az eseményt óriási médiaérdeklődés kíséri, s az sem zavar senkit, hogy a műsor a régen letűnt korokat idézi. Jó ötven évvel ezelőtt Leonyid Iljics Brezsnyev felszólalásait fogadták hasonló lelkesedéssel a szovjet kommunista párt kongresszusain. 2019-ben a republikánus képviselők (néha a demokraták is) percenként álltak fel és tapsolták meg elnöküket, aki „a nemzetnek” szóló üzenetét a súgógépről szinte hibátlanul olvasta fel. Apróságokon persze nem érdemes fennakadni: Kínában vagy Észak-Koreában a kedves vezetőt ugyanígy szokták ünnepelni.
Az idei évben azonban Trump különösen kitett magáért. A sajtó szerint ugyan kicsit visszafogottabb volt Twitter-üzeneteinél (ami nem nehéz), de a tartalommal még mindig sok volt a baj. A The New York Times nem is átallotta csokorba szedni és tételesen cáfolni az elnök legújabb nagyotmondásait, ami – az Egyesült Államokról lévén szó – eléggé zavarba ejtő. Trump szerint például az amerikai gazdaság növekedési üteme elnöki hivatalba lépése óta a leggyorsabb a világon. Ez tényszerűen nem igaz, miután a 2018-as 3,5 százalékos amerikai növekedést számos országban – többek között Kínában és Indiában is - felülmúlták. A győzelmi jelentés része volt, hogy a kínai termékekre kirótt 250 milliárd dolláros büntetővámok komoly költségvetési bevételeket eredményeztek. Ezek a bevételek valóban nőttek, az elnök csak azt felejtette el hozzátenni, hogy a vámháború költségeit az importtermékek magasabb árában az amerikai fogyasztóknak kell megfizetniük. Ismerősen hangzó politikusi dicsekvés volt az is, hogy soha nem dolgoztak annyian az Egyesült Államokban, mint 2018-ban. A jó foglalkoztatási adat azonban nem az elnök politikájával, hanem éppen ellenkezőleg: a fallal megállítani tervezett gazdasági bevándorlók tömeges alkalmazásával függ össze.
Az angol és az olasz beteg
A 2016-os Brexit-döntés várhatóan súlyos gazdasági és társadalmi következményeit ma már mindenki látja. Csak néhány tucat megszállott politikus rohan – Theresa May zászlaja alatt – már-már eszelősen a vesztébe. Felelőtlen hatalmi játszmáikkal persze nemcsak Nagy-Britanniát, hanem az Európai Uniót is képesek megrendíteni. Az olasz gazdaság ezzel szemben évtizedek óta Európa „beteg embere”. Óriási, a GDP 130 százalékát is meghaladó államadósságot görget maga előtt. Az egy főre jutó bruttó hazai termék a 2008-as válságot követően még mindig nem haladta meg azt a szintet, amelyet az euró 1999-es bevezetésekor mértek. A bankrendszer ingatag állapota és a hiteleiket nem törlesztő adósok nagy száma miatt nemcsak az Európai Központi Bank – egyébként olasz – elnöke aggódik. Egy esetleges államcsőd az EU szempontjából is drámai következményekkel járna. A britek távozása után ugyanis az uniós GDP csaknem felét a németek, a franciák és az olaszok állítják elő.
Rónay Tamás a Népszava hasábjain írt arról, hogy a jobboldali populista Matteo Salvini már miniszterelnöki álmokat dédelget. Ennek háttere, hogy az idei februári abruzzói tartományi választáson a szélsőjobboldal sima választási győzelmet aratott. Ha az itt győztes Fratelli d’ Italia párt, a Liga és Berlusconi Forza Italiája megegyeznek egymással, akár előrehozott választások is lehetnek. Ebben az esetben viszont a „lelkes amatőrökből” álló, baloldali populista Öt Csillag könnyen kieshet a hatalomból. Nem véletlen, hogy a csillagosok vezére, Di Maio az utóbbi hónapokban egyre szélsőségesebbé vált. Neki köszönhető a francia nagykövet visszahívásával járó botrány, és az is, hogy az Öt Csillag Mozgalom megakadályozta az EU egységes fellépését a venezuelai válság ügyében.
Olaszország egyre riasztóbb jobbratolódását persze nem csak a populisták hatalmi ambíciói idézik elő. Az igazi baj az, hogy a gazdaság 2019 első hónapjaiban technikai értelemben recesszióba süllyedt. Giuseppe Conte miniszterelnök igyekszik védeni a csaknem egyéves kormányzás siralmas teljesítményét. Szerinte a gazdasági gondok kizárólag külső tényezőkkel, például az amerikai-kínai kereskedelmi háborúval magyarázhatók. Az elemzők persze ezt másképp látják. Ők úgy gondolják, hogy a populista gazdaságpolitikai ígéretek (az alapjövedelem mellett a nyugdíjkorhatár csökkentése) bizalmatlanná tették a vállalatvezetőket és a pénzügyi befektetőket. Az olasz bankrendszer permanens válsága miatt egyébként sincs elegendő tőke a piacokon, ami a növekedést ösztönözhetné. Ráadásul az Európai Bizottsággal megvívott – látszólag megnyert – költségvetési háború könnyen pirruszi győzelemmé válhat. Amikor Brüsszel elfogadta az idei évre vonatkozó 2,04 százalékos hiánycélt, még 1 százalékos növekedéssel számoltak. A jelenlegi recesszió viszont azt valószínűsíti, hogy a kialkudott deficit sem lesz tartható, ami szükségképpen újabb megszorításokhoz vezet. A tízéves olasz államkötvények után fizetendő kamat máris emelkedett. A brit kilépés önmagában is komoly tehertétel Brüsszel számára, de Olaszország „megmentése” a mostani költségvetési keretek között egyszerűen nem lehetséges.
Vissza a jövőbe
Európának a jövője érdekében fel kell ismernie, hogy a populisták folyamatosan félrevezetik és gátlástalanul manipulálják az embereket. A magyar választók például a voksaikkal hálálták meg a Fidesznek a néhány ezer forintos rezsicsökkentést. A többségnek biztosan nem jutott eszébe, hogy a kormány a 27 százalékra emelt ÁFA-kulccsal a szavazatvásárlásra fordított pénz sokszorosát „szedi be” minden évben. Az olasz választók ugyanilyen könnyen elhiszik majd, hogy a populisták gazdaságpolitikája sikeres és a bajokat kizárólag Jean-Claude Juncker, Soros György és a nemzetietlen liberálisok mesterkedései idézik elő.
A lassan káoszba fulladó Brexit és az EP-választások előtt a helyzet nem túl biztató. Mindez azonban még változhat, ha kiderül például, hogy Salviniék kampányát valóban Putyin pénzeli, ahogyan azt az olasz L’Espresso című lap állítja. Az amerikai elnökválasztáshoz hasonló botrány hatására talán a – gondolkodni még hajlandó – választópolgárok aktívabbá válnak. Soros, a már hivatkozott cikkének azt a sokat mondó címet adta, hogy „Európa, kérlek ébredj fel!” Az antiszemita politikusok céltáblájává vált filantróp üzletember sürgetése indokoltnak látszik. Az európai parlamenti választások közeledtével fel kellene tápászkodnunk a plázamozik kényelmes foteljeiből.
