Kosárlabdáról lesz szó, amibe még véletlenül sem akarom beleártani magam, elvégre kézzel játsszák, ám a sportág csak az apropót adja. Merthogy kinyitottam a múlt héten a tévét, miután sok helyütt azt olvastam: a továbbjutási remények megőrzéséhez hétpontos győzelem kell az olaszok elleni férfi vb-selejtezőn. Naivan azt gondoltam, ha a diadal eshetősége egyáltalán felvetődik, akkor a sikernek van némi realitása, de megfeledkeztem arról, hogy ez a modern idők Magyarországa, ahol nincs behúzott nyak és lehajtott fej, csak emelt fő és döngő mell van, a magas lovas büszkeséget nem kezdi ki semmi. Vagyis az 1-8-as labdarúgódekád ugyanúgy fényes évtizedként aposztrofálható, miként kéznél van a hurrátöltő hetedik, kilencedik és ki tudja, milyen helyezések esetén is kézilabda Eb-k, vb-k után.
Utólag röhögnöm kell magamon, de bizakodva ültem le a képernyő elé, miután ilyen nagyívű beharangozást is láttam: „Ivkovics Sztojan csapatának mindenképpen győznie kell ahhoz, hogy életben tartsa vb-álmait, és történelmet írva ott legyen a legrangosabb nemzetközi tornán.” (Ha valaki nem tudná: a horvát származású, honosított Ivkovics a magyar válogatott szakvezetője immár hat esztendeje.) Derűlátásomat az a megállapítás is erősítette, hogy „tényező lett a magyar férfi kosárcsapat Európában”. Kedélyállapotomon tovább javítottak a tarka tudósítások, amelyek jó hangulatú előkészületekről, olyan örvendetes eseményekről számoltak be, mint Csiszár Jenő milánói főkonzul látogatása a honfitársainknak otthont adó varesei szállodában vagy az M4 Sport kiküldött riporterének néhány remek triplája a válogatott edzésén.
Meglehet, a szpíkernek játszania kellett volna.
Mert a meccs már nem volt annyira vidám, a magyar csapat 10:0-ás itáliai vezetésnél szerezte első pontjait. A csak valamelyest szépítő kosarat bizonyos Jarrod Jones érte el. Nevéből következik, hogy e játékos nem a magyar ugaron nőtt fel: Indianában született, és jelenleg Monacóban légiós. Igaz, korábban Fehérváron, Pakson, Szolnokon is játszott. Az ilyesmi ismerős: a Magyarországra szegődő amerikai kosárlabdás olyan lehet, akár a hazánkba szerződő brazil futballista. Bár olykor nüanszokon múlnak a dolgok. Ahogyan a Real Madridot nézem, nekünk az a pechünk, hogy egy másik Viniciust honosítottunk. A világot Jones sem váltja meg: az egész meccsen annál a két pontnál ragadt, amelyet 0:10-nél dobott. Pedig a mérkőzés előtt azt mondta: „Remek formában érzem magam.”
Ha formán kívül van, kettővel lett volna szegényebb a válogatott...
Amely harmincnégy ponttal, 75:41-re kapott ki. Nem igazolódtak az együttes szombathelyi játékosának szavai: „Nagyon jó csapat az olasz, de megcsíphetjük őket.” A mérkőzés képe alapján ez legföljebb két ujjal, mondjuk, deréktájon történhetett volna meg. Benke és Vojvoda szerzett 29 pontot, a többi tíz kosaras tizenkettőt együttvéve. Hazánk fiai az első két negyedben nyolcszor próbálkoztak hárompontos dobással, ám egyetlen kísérletüket sem kísérte siker. Az olaszok ellenben ahogy tetszik alapon játszadoztak, a felek közti differenciát talán csak Krúdy vagy Kosztolányi zsenijével lehetne híven visszaadni. Pedig voltak még jobb napjaink, mert a két csapat debreceni találkozója csak hatpontos itáliai győzelemmel zárult. Írták is Varese előtt: „Annak, aki látta a hajdú-bihari meccset, eszébe juthat, hogy mekkorát küzdött a magyar válogatott, amely a félidei tízpontos hátrányát nemcsak eltüntette, hanem a vezetést is átvette a harmadik negyedben.”
Ezzel együtt a hétpontos nyerésben reménykedők nem kevesebb, mint negyvenegy pontot tévedtek. Talán nem figyeltek eléggé Ivkovicsra. A szakvezető így nyilatkozott: „Hasonló helyzetben vagyunk, mint a magyar foci, nálunk a sikereket nem érmekben mérik. Ezt bizony fel kell tudnunk dolgozni: mi nem a dobogóért harcolunk, mégis olyan súlyúaknak kell megélnünk a saját sikereinket.”
Már, ha vannak.
Amúgy nyilvánvalóan helyesen beszélt. Focit mondott futball helyett.
