A hajléktalan férfi napközben rendszerint a troli végállomása mellett üldögélt. Hátát nekivetette a régi bérház falának és könyvet olvasott. Látszólag tudomást sem vett az emberfolyamról, amely a troli megérkezésekor a körút irányába áramlott. Nem kéregetett, nem kedveskedett senkivel, csendesen belemerült az olvasmányába. Az írónő szinte mindennap elment előtte, és lopva odalesve igyekezett megnézni, milyen könyv van a férfi kezében. Amikor először felfigyelt rá, éppen Jókait olvasott. Valahol egy egész sorozatra szert tehetett, mert jó fél évig csak a „nagy mesemondó” volt műsoron. Az írónő, aki irodalmat tanított egy középiskolában, úgy gondolta, hogy a romantika illik is a fiatal hajléktalan külsejéhez: keskeny, intelligens arcához és gyér szakállához. Később előkerült egy Déry Tibor regény, majd valamilyen szovjet antológia. Az írónőt őszintén érdekelte volna, milyen alapon válogatja olvasmányait a férfi, de nem tudta, hogyan szólítsa meg.
Egy reggel aztán meglepetve úgy látta, mintha a hajléktalan éppen az ő novelláskötetét olvasná. Ez elég valószínűtlennek tűnt, hiszen a könyvet egy kis kiadó jelentette meg, amelyet aztán tönkretett a konkurencia és a könyvpiaci válság. De igen, ez kétségkívül az ő könyve volt. Éppen csak olyan lepusztult állapotban, hogy antikváriumba sem engednék be. Megállt, közelebb lépett a férfihez. Az felnézett rá. Az írónő nem csalódott az első benyomásában, a hajléktalannak romantikusan égszínkék szeme volt. És egyáltalán nem volt büdös, ahogy addig önkéntelenül gondolta, nem is személyesen róla, hanem úgy általában minden utcán élő és alvó emberről. Leginkább babaszappan szaga volt, ami az írónőt a gyermekkorára emlékeztette.
„Honnan szerezte ezt a könyvet?”, vett magán erőt, és félig lekuporodott a férfi mellé. Azonnal rájött, hogy tanító nénisre sikerült a mondat, de a hajléktalan láthatóan nem sértődött meg, „Lomtalanításkor találtam, a legtöbb könyvemet olyankor szerzem be”, kapta meg a feleletet, „Ezt a könyvet valaha én írtam”, mondta az írónő, és még lejjebb ereszkedett. „Tudom – felelte a férfi – mi ismerjük magukat, csak maguk látnak minket arctalan, névtelen szemétkupacnak.”
Az írónő szeretett volna mentegetődzni, magyarázkodni, de jobban érdekelte saját könyvének a sorsa. Elvette a hajléktalantól, kinyitotta, és belelapozott. „Gábornak – Örökké”, látta meg ott a saját, néhány évvel korábbi dedikációját. Az a bizonyos Gábor igen gyorsan csalódásnak bizonyult. De azt mégsem gondolta róla, hogy még a neki ajánlott könyvet is kidobja a lakásából. Nyilván nem is dühből, hanem rendszerető polgár módjára akkor, amikor megjelent a lomtalanításról szóló hirdetmény.
„Ne vegye a szívére a dolgot – mondta a férfi – inkább írjon újabb szép történeteket.” Az írónő még lejjebb kuporodott, aztán hirtelen elhatározással leült a hajléktalan mellé. Ő is nekivetette a hátát a ház falának. Először azt hitte, ezzel feltűnést kelt, megbotránkoztatja az embereket, rosszallóan megnézik maguknak a járókelők. De semmi ilyesmi sem történt. Az emberek elkapták a pillantásukat, óvatosan kikerülték a járdán, nehogy valamilyen kontaktusba kelljen keveredni vele. Egy pillanat alatt ő is egy lett az arctalan hajléktalanok közül. Névtelen szemétkupac, ahogy a hajléktalan mondta.
Másfelől csuda jó volt elnézni az idegesen siető embereket. Így alulnézetből mulatságosnak látszott a tüsténkedő igyekezetük elérni valahova. Suhogtak a szoknyák, kopogtak a magas sarkú cipők, csattogtak a hátizsákok, sírtak a kézen fogva rángatott kisgyerekek. Ugyan hova ez a sietség? Amit ma örökkévalónak gondolnak, az holnap lom lesz és kikerül az utcára. Elült volna a végtelenségig a kék szemű fiú mellett.
De öt órája volt aznap, köztük egy érettségi felkészítő. Felállt, elindult az iskolába. Egy ideig még a hajléktalanok perspektívájából látta magát, amint szorgalmas léptekkel a körút felé siet, aztán feloldódott a villamosra várók tömeges magányában.
