Adam McKay nagy játékos. Bevallom, korábbi munkássága során nem gondoltam ezt, hiszen a Ron Burgundy legendája két része, a Taplógáz, a Tesó-tusa vagy a Pancser Police után első osztályú idiotizmusok voltak, melyek kifejezetten a „pihent agyú” humoruk miatt folyamatosan azt a vágyat ingerelték bennem, hogy a popcornomat egyenként elkezdjem dobálni a vászon felé. Aztán, hirtelen jött A nagy dobás, mely a 2008-as gazdasági válságot igyekezett elmagyarázni és az abszurd humor intelligenciával való megbolondítása nagyon sok embernek bejött – de a formula még korántsem volt tökéletes azoknak, akik nem vágták a gazdasági szlenget, meg amúgy mindent, ami akkor történt. McKay legújabb műve, az Alelnök, már-már zseniális. Persze, ebben segített a témaválasztás is, mely igen hálás volt ez esetben: az Egyesült Államok történelmének egyik legkárosabb politikusa.
Az első segítő tény, hogy nagyon keveset tudunk az igazi Dick Cheney-ről. Ahogy a film kezdő szekvenciáiban McKay ezt nyilvánvalóvá is teszi: kijelentik, hogy Cheney igen zárkózott és koncepcionálisan rejtélyes figura, de igyekeznek minden tőlük telhetőt megtenni, hogy ezen változtassanak. Ezek után, ember legyen a talpán, aki tudja, mi a tényalapú ebben a politikai komédiában, és mi az összeesküvési elmélet, de nem is érdekel. A címszereplő fickó ugyanis kellőképpen tenyérbemászó a valóságban (a vásznon meg pláne), és feltétel nélkül elhiszek minden szemétséget róla, amit a pofátlanság terén nem szégyenlős McKay állít. Jelesül, hogy ez a hájfejű piás, ahelyett, hogy szépen elitta volna az agyát, a felesége józanra rugdosta és folyamatosan motiválta, hogy egyre feljebb jusson a ranglétrán. És Cheney minden bizonnyal elnök is lehetett volna, ha nincs egy leszbikus lánya. Merthogy, ez még a legmegértőbb republikánus körökben is megbocsáthatatlan hiba. A film mindenesetre megmutatja, hogy azért így is elég sok kárt tudott okozni Cheney kezdve az Öböl-háborútól a szeptember 11-e utáni lehallgatási botrányokon és Guantánamoi kínzásokon túl egészen Irak mondvacsinált okokból kezdeményezett lerohanásáig bezárólag. És akkor az „emberi” oldaláról nem is beszéltünk.
McKay kellőképpen intelligens ahhoz, hogy felépítse a háttérből dolgozó intrikus bábjátékos karaktert és a tényadatokat jól helyezze el a kikacsintós tragikomédiájában. Ami viszont probléma, hogy éppen ez az intelligencia gátolja meg abban, hogy a néphez tudjon szólni. Nem tud egyszerűen fogalmazni, a humor szándékolt többszörös összetettsége miatt pont csak annak a liberális gondolkodóknak lesz „világos” a film, akik az elhangzott állításokkal amúgy is tisztában vannak. Ez persze nem volt le az alapszintű élvezeti értékéből a látottaknak. Például, hogy Christian Bale újfent zseniális alakítást nyújt a nála totálisan más fizikumú főszereplő figuraként (Cheney, természetesen), de hát, akkor is fogtam a hasam a röhögéstől, amikor szintén utánozhatatlan Sam Rockwell lenyűgözően ostoba George W. Bush-ként és ne vegyük el a kreditet pazarság kategóriájában Steve Carelltől se, aki ijesztőbb barom a vásznon, mint Donald Rumpsfeld a való életben.
Alelnök
Forgalmazza a Fórum Hungary
