A hatvanas években a szüleimmel Indiába utaztam, apa külkereskedő volt, Delhibe helyezték. Szomorú voltam, amiért el kellett válnom a házbéli fiúktól, ugyanakkor tele voltam lelkesedéssel, lobogással és félelemmel. Az utazás csupa gyönyörű érzés meghódítása volt; repülni, elszakadni a földtől, a levegőből nézni a Vörös-tengert, a hatalmasan elterülő városokat. Valósággal megrészegedtem a élményektől, mindent látni és hallani akartam, mindenkivel beszélni akartam. Könnyen alkalmazkodtam mindenhez.
Megérkezésünk pillanatától természetesnek fogadtam el az utcán kóborló tehenet és a plafonon lapuló gyíkot. Semmin sem csodálkoztam. Gyönyörködtem a természetben, amelynek színei bátrabbak és vadabbak voltak, mint otthon, s a különös állatokban, amelyek szabadon közeledtek az emberekhez a város parkjaiban. A szomszédunk hűtőszekrényét egyszer kirabolta a közeli állatkertből megszökött majom: mindenki szörnyülködött és kétségbeesett, én drukkoltam neki. Apámmal sokat sétáltunk a parkokban és ligetekben, a közelünkben levő klub golfpályáján. Szerettem a házunkat, az iskolát, lassan, ahogy tanultam angolul, közel kerültem osztálytársaimhoz. Gyakran hívtak meg magukhoz, de ritkán jöttek el hozzánk.
Anna Schaappal, a szőke holland lánnyal egy indiai barátom születésnapján ismerkedtem meg. Apukája is diplomata volt, a közelünkben laktak. Már tizennégy éves voltam, nagyfiú, úgy is viselkedtem. Naponta találkoztunk kora délután, sötétedésre otthon kellett lennie, apukája a kapuban várta. Gyakran sétáltunk a mogul síremlék körül a Lodhi Parkban, kóboroltunk a piaci könyvárusoknál, és többször ügyetlenül megcsókoltuk egymást. Furcsa és zavaró mélységeket fedeztem fel magamban, érzelmeket, amelyekről korábban csak könyvekben olvastam. Szerettem volna mindig vele lenni, megsimogatni az arcát, fogni a kezét, amikor a hűvös levegőjű síremlék lépcsőin jártunk. Aztán egyszer csak elutaztak, apukát Indonéziába irányították.
Még utoljára elmentünk a mogul síremlékhez. Mintha egyszerre öregedtem volna meg, úgy búcsúztam Anna Schaaptól. De ez a csók, ez jól sikerült, igazi felnőttesre. Elégedett voltam vele. Másnap reggel a sarokról néztem, ahogy beszállnak a szürke Mercedesükbe, és elindulnak a repülőtérre. Anna Schaap nagyon szép volt, hosszú haját kék masnikkal két copfba kötötte, rövid, piros ruha volt rajta és kék cipő.
Egyedül éreztem magam, nem lehetett megvigasztalni. Egyetlen szórakozásom az volt, hogy pilótafülkét játszottam a verandáról nyíló kis kamrában, amit korábban nem használtunk. Délutánonként bezártam magam, és anyámék semmivel sem tudtak kicsalogatni. Egy ideig még írtunk egymásnak, aztán ahogy lenni szokott, a levelek ritkultak, végül elmaradtak.
Harminc évvel később, londoni szolgálatom idején egyszercsak megjelent az új holland nagykövet. Szinte semmit sem változott.
Néhány héttel később összeszedtem minden bátorságomat és felhívtam telefonon. Délután sétáltunk egyet a Hyde Parkban. Leültünk az egyik padra, és lett egy csók. Igazi, felnőttes. Persze csak az emlékek kedvéért.