Reggelre még áttetsző jégfátylat varázsol ablakainkra a tél szolgálatában küzdő február, páncélt von a kutya vizes vödrére, szikkadt rögöket gyurmáz az erdei útra, s késő délutánonként kertünk végébe tereli az éhes őzeket, de már csalhatatlan jelei mutatkoznak a bimbódzó tavasznak.
Szemünk előtt zajlik, nehéz lenne eltekinteni.
A verebek félig már lebontották a tető alját szigetelő hálót, s oly izgatottan hordják be a száraz fűszálakat a padlás és a cserepek találkozásához, mintha az egész házat birtokba akarnák venni, nem hagyva cseppnyi teret sem az emberi lényeknek. Nekik aztán tényleg Valentin-nap a február 14-e, a népi megfigyelés szerint pontosan ezen a napon választanak maguknak párt.
Van nekünk egy kukkerünk, jó kukker, apánktól örököltük. Ő persze távcsőnek hívta. Ott pihen a könyvespolc közepén, szépen lefektetve Körner András szakácskönyvére, amiből már réges-rég kinéztük a Brünni csók receptjét, az eredeti leirat által megkívánt libazsírt minden bizonnyal mangalicáéval helyettesítve, az van itthon, az adatott, annak vagyunk most bővében. A Váncsa-féle „apátzafingotskát” is ilyesmiben sütjük, hozzá hasonlóan megosztva magunk is a finom falatokat egy kutyával, mert ilyesmire csak az mondhat nemet, aki nem látott még óriás schnauzert vigyázzban ülve a konyha közepén, a porcukorral telehintett sütemény mértani közepére fókuszálni állhatatosan. Sutba minden kutyaiskolai tannal! Szerzőnknek, s az általa idézett Ínyesmesternek az egyéb februári fánkokat illetően is hiszünk, miszerint „a bőséges és ideálisan tiszta zsír, amelynek tetején úszniuk kell a belévetett nyers fánkoknak, szintén meleg, sőt jó forró legyen.”
De elkalandoztunk.
Bámuljuk a verebeket kukkeren, s próbáljuk követni, melyik pár borul össze majd a fejünk felett, épp e sorok írásának napján, aktuálisan, Bálintkor. A népi megfigyelést többre becsüljük mindenféle tudománynál, elvégre nagyanyánk is mindig megmondta, hogy ha a „Csiga felől jön a felhő, esni fog, ha meg a Bácsóból, akkor az elmegy Nagyvisnyóra”, és sose tévedett. Próbálunk kiválasztani egyet a szürke-barna tollazatú, mások által közönségesnek, porosnak és átlagosnak tartott madarak közül, hátha tetten érjük a boldogságot. Hátha meglátja majd a másikat, az igazit, s nem indul el rögtön fejében a számológép, hogy jaj de jó, elsőre tízmillió, de csak ha sebtiben lesz fióka, meg aztán a hitel, amivel majd a jelzálogot..., és autó is, hétüléses, de nem a legolcsóbb, mert akkor félmillió bukta, így összesen, mindennel együtt majdnem harmincöt millió, de ha elválunk, és fióka se lesz, akkor kamatostul…
Tetten érni a boldogságot persze nehéz. Főleg, hogy verebeink egyelőre nemcsak egymást lesik, hanem a madáretetőt is, s ha hátrébb rebbennek a kékcinkék, széncinkék, meggyvágók, s abbahagyják a hangos kurrogást a mátyásmadarak, odamerészkednek ők is az ablak alá, inkább a lepottyanó, mintsem a párkányon lévő magokért. Szerelem ide vagy oda, enni kell, ez a legerősebb törvény, tán még a Valentin napi tojásrakás kényszerénél is erősebb.