A bajor fővárosban az idén immár 55. alkalommal megrendezett biztonságpolitikai fórum résztvevői – gyakorló politikusok és közhivatali felelősséget nem viselő szaktekintélyek vegyesen – olyan helyzetképet elemeznek ezen a hétvégén, amely rosszabb, mint egy jól azonosítható korszakhatár átmeneti periódusának múló zavarossága. Azt látni lehet, hogy mi ér véget, de azt nem, hogy mi kezdődik.
Három évtizede a szovjet birodalom összeomlása, a kétpólusú világ megszűnte egyértelműen azt jelentette, hogy a lezárult hidegháborúnak volt egyértelmű vesztese – Moszkva –, valamint egyértelmű győztese – Washington. Kissé, de nem sokkal árnyaltabban: a liberális szabadpiaci demokráciák legyőzték a kommunizmust. A kettőből egy pólus maradt talpon, a Nyugat, amelynek vezető hatalma az Egyesült Államok volt. Tudni lehetett, hogy az amerikai hegemónia korszaka következik.
Most csak annyi biztos, hogy régi és új típusú kihívások özöne éri a hidegháború győztesét, a liberális szabadpiaci demokrácia világát, és egyáltalán nem biztos, hogy ezek a demokráciák képesek lesznek megőrizni – ha nem is maradéktalanul, de legalább lényegében – azokat az értékeket, amelyek minden korábbi történelmi korszaknál vonzóbbá tették az életet hosszú évtizedeken át a Föld nem elhanyagolható részén. Ha „liberális világrendnek” lehet nevezni azt, ami eddig volt, akkor az széthullóban van, de még nem látni, mi következik utána.
Oroszország szavakban immár nem kommunista, hanem leginkább ortodox keresztény, de újra a régi lendülettel próbál terjeszkedni és fegyverkezni. Közben rohamosan megerősödött Kína, amely továbbra is a kommunista igét hirdeti ugyan, de közben a kínai hatalmi elit a legkíméletlenebb kapitalista módszerekkel nyomul az üzleti világban – és most már fegyverekre is egyre több pénzt szán.
Sőt, már az is relativizálódott bizonyos mértékig, hogy mi számít fegyvernek. Ha tekintetbe vesszük azt, hogy a kínaiak egyes kulcsfontosságú területeken immár nem „koppintanak”, hanem élenjárók – elsősorban a mesterséges intelligencia kutatásában -, valamint hogy az Egyesült Államok egyenesen a Fehér Házból érzi szükségét hadat üzenni a Huawei kínai mobiltelefonnak, amelyről azt sejti, a vélhetőleg beépített kémprogramja révén szerte a világban a legveszélyesebb hírszerzési eszköznek számít, akkor felsejlenek annak a homályos körvonalai, hogy a következő időkben a kínaiak az eddiginél sokkal dominánsabb szerepet fognak játszani a világban.
Ez azonban nem pusztán geopolitikai átrendeződés, nem csupán egy új főszereplő színre lépése, hanem egyben átalakítja az emberiség világképét is. Az ember kitalálta a liberalizmust, és amit az egyéni szabadságeszméből ki lehetett hozni, azt a jelek szerint kihozta belőle. Most viszont ott dörömböl a kérdés, hogy ez több vagy kevesebb, mint amit az ember a fegyelem törvényéből ki tud hozni. És ezt ráadásul nem is lehet leegyszerűsítve visszavezetni az európai és a távol-keleti ember eltérő kulturális hagyományaira, hiszen a liberális világrendet Európában, sőt, Észak-Amerikában is erőteljesen megkérdőjelezik.
A müncheni biztonságpolitikai fórum résztvevői persze nem filozófusok, tehát ennek és több más dilemmának a „földre lehozott”, konkrét és megfogható megnyilvánulásaival foglalkoznak. Wolfgang Ischinger, a fórum főszervezője az idei tanácskozás három fő témájának a transzatlanti kapcsolatok jövőjét, az Európai Unió önérvényesítésének a kérdését, valamint a nagyhatalmi versengés eszkalálódó veszélyeit nevezte meg.
Az első témakörben a fő kihívást látszólag magának az amerikai elnöknek, Donald Trumpnak a személye jelenti. Ő az, aki rendre „beszól” az európaiaknak, hogy nem áldoznak eleget a közös védelemre, aki látványosan és sértődötten kivonul nemzetközi megállapodásokból arra hivatkozva, hogy azok az alkuk nem szolgálják az amerikai érdekeket, ő az, aki „rontja a hangulatot”, és ő az, aki egyszerre botránkoztatja meg saját környezetét Vlagyimir Putyinnal való meghitt személyes viszonyának árulkodó jeleivel, és ugyanakkor lehordja a németeket, mert az oroszoktól vásárolnak gázt, amerikai cseppfolyósított energia beszerzése helyett. Trump azonban így is csak a fecsegő felszínt jelenti: a mélyben ott húzódik az a feszültség, ami abból fakad, hogy az Egyesült Államok már régen kilábalt a 2008-ban kezdődött válságból, míg Európa dinamikus fejlődését, globális versenyképességének javítását belső viták, az integrációs és a nemzeti elgondolások összecsapásai akadályozzák. A müncheni fórum szempontjából mindenesetre jó jel, hogy amerikai részről az idén a szokásosnál jóval nagyobb érdeklődést mutatnak a rendezvény iránt. Előzetesen jelezte részvételét Mike Pence alelnök, Patrick Shanahan, a Pentagon ideiglenes vezetője, valamint Nancy Pelosi, a washingtoni képviselőház demokrata párti elnöke is.
Európa állapotát illetően Ischinger igyekezett a lehető legderűlátóbb arcát mutatni a konferencia előtti napokban tett nyilatkozataiban. Reménykedett, hogy a májusi európai parlamenti választások nyomán az unió nem gyengül, hanem erősödik, és hogy a britek távozását sem sínyli majd meg a kontinens integrációs szervezete. Az EU megmaradó két legnagyobb országából Angela Merkel német kancellár elmegy Münchenbe, mégpedig abból a – tulajdonképpen elkeserítő - megfontolásból kiindulva, hogy „ma legalább annyira fontos, hogy beszéljünk egymással, mint az a hidegháború idején volt”, Emmanuel Macron francia államfőt viszont otthon tartják országa belső problémái, feszültségei.
