Értéktár programjának befejezését sajátos módon ünnepelte meg január elején a Magyar Nemzeti Bank: összeadta azoknak a múzeumoknak a látogatói számát, ahol letétként helyezte el az általa megvásárolt festményeket, gyűjteményeket. A Magyar Nemzeti Galéria (MNG) állandó kiállításán szerepelt Tiziano Vecellio, Gulácsy Lajos, Vaszary János, Orbán Dezső, vagy Abraham van Beijeren (Beyeren) egy-egy − az MNB által megvásárolt és letétbe helyezett − festménye is, így a MNG tárlatának több mint 234 ezres látogatószámát az Értéktár program sikereként könyvelték el. − A közgyűjteményeibe kihelyezett műkincseket több mint négyszázezren látták, nem adófizetői pénzből gyarapodott az ország – magyarázta az MNB a program bizonyítványát. Arról azonban nem tett közzé statisztikát, 2014 januárja óta pontosan mennyit is költött a 100 millió eurós (mintegy 32 milliárd forintos) keretéből. Igaz, a honlapján közzétette a harminchárom tételből álló vásárlási listáját − ezekbe teljes gyűjtemények és egyes műtárgyak egyaránt beletartoznak. A vételi árat hol dollárban, hol euróban, hol svájci frankban, hol pedig magyar forintban adták meg, számításunk szerint a végösszeg 10,8 milliárd forint körüli.
„A magyar közgyűjteményeknek gyakorlatilag nincs műtárgyvásárlási keretük. Műtárgyvásárlásra a legnagyobb kerete a Nemzeti Kulturális Alapnak (NKA) van, mely 2012-ben 133 millió, 2013-ban 117 millió, 2014-ben 157 millió forint volt.” A Magyar Nemzeti Bank (MNB) Felügyelő Bizottsága 2016-os jelentésében részben így indokolta annak létjogosultságát, hogy az Értéktár programján keresztül – letéti formában – a magyar közgyűjteményeket gyarapítja. Azaz az MNB mecénási szerepét eszerint egyfajta szépségtapasznak szánták arra, hogy az összes magyar közgyűjtemény nem tud a saját bevételéből − vagy az NKA pályázatának támogatásából – évente 100-200 millió forintot fordítani a gyűjteményének gyarapítására, ami a kultúrpolitika kritikájaként is értelmezhető. Az államháztartás eme „költségkímélő” módja azonban a kezdetektől vitatott volt: mennyire tartozik a jegybank alapfeladatai közé a műtárgyvásárlás? Az MNB más országok jegybankjainak gyakorlatára hivatkozott, igaz, a példaként felhozott belga vagy német jegybank a kortárs művészet mecénásaként lép fel, a saját gyűjteményét gyarapítva, nem pedig (közvetve) az állami vagy önkormányzati fenntartású múzeumokat.
Az MNB programja „értékálló befektetésként” indult, hasonlóan a szintén vitatott ingatlanvásárlásaihoz. Célját hamarosan szűkebbre szabták, mondván, a hazai hagyatékokban fellelhető legfontosabb műkincsek megszerzésére fókuszál, valamint a külföldre vagy külföldi tulajdonba került, jelentős műkincseket vásárolja meg, de keretéből jutott 300 millió forint a szentendrei skanzen bővítésére is. (A program részben kompenzálta az időnként eladóként fellépő magyar aukciós házakat is – a képzőművészeti alkotások után 27 százalékos áfa fizetendő, ami semmilyen szempontból nem kedvez a műgyűjtésnek.) A „magyar érintettség” figyelembe vétele az MNB képvásárlásainál végül odáig vezetett, hogy a programba végül belefért a flamand reneszánsz mester, Willem Key Férfiképmásának is megvásárlása is 58 ezer euróért, mintegy 18,5 millió forintért. A festmény a csehországi Ehrenburg család tulajdona volt, ám megfordult az Ernst Múzeum 1922-es aukcióján − attól az évtől kezdve egészen 2017-ig lappangott.
Az Értéktár program legjelentősebb – és legdrágább – tétele Tiziano Mária gyermekével és Szent Pállal című festményének megvásárlása volt 4,5 milliárd forintért, amely bizonyos szempontból komoly leckepénz is a kultúrpolitikának. 2005-ben, amikor már erősen sejteni lehetett, hogy a mű Tizianóé, 140 millió forintért kelt el – ám sem pénz, sem bátorság nem volt ahhoz, hogy az akkor még „talán Tiziano-festményt” a Szépművészeti megszerezze, élve elővásárlási jogával. A később 1,6 milliárd forintra becsülték a képet, ám mégsem jelenthető ki teljes bizonyossággal, hogy az MNB háromszoros árat fizetett érte, vagy ahogy az eladója állította, negyed áron vásárolta meg: hasonló kvalitású Tiziano-képek ilyen árakon is találtak vevőre. Nagyobb leckepénzt csak Munkácsy Golgotájáért kellett fizetni: ha az Értéktár programnak lett volna a politika részéről támogatása ahhoz, hogy lemond a festmény mindenáron való megvásárlásáról, a műgyűjtő Pákh Imre úgy vonulhatott be a köztudatba, mint aki nem érte be annyival – mintegy 6 millió dollárral −, amennyit a kanadai Hamilton galériának fizettek a Krisztus Pilátus előtt-ért, és inkább Oroszországba adta el a képet. (A Miniszterelnökség végül 10 millió dollárt adott a Golgotáért.)
Az aukciókon feltűnt műtárgyak becsértéke egyébként nem feltétlenül irányadó. Van Beijeren Pompacsendéletéért például 380 ezer eurót, mintegy 122 millió forintot fizetett az MNB, ami rendkívül drágának tűnik annak fényében, hogy a holland barokk művész egy másik pompacsendélete 20 ezer, egy harmadik 50 ezer euróért kelt el – igaz, egyik sem Nemes Marcell gyűjteményéből származott −, és ezért az árért egy jelentősebb Guido Reni-művet is meg lehetett volna vásárolni. (A bécsi Dorotheum árverésén arra is volt példa, hogy az alkotó egyik pompacsendélete ötezer euróért sem kellett senkinek.) Van Beijeren megvásárolt – a Szépművészeti Múzeumba került − festménye ugyanakkor a Christie’s New York-i árverésén 2010-ben 600-800 ezer dollár becsértéken tűnt fel, igaz, nem talált vevőre. Innen nézve akár ki is jelenthetnénk, mégis jó vásárt is csinálhatott az MNB, ha nem lapozzuk tovább a New York-i Christie’s katalógusait. Egy másik Van Beijeren-csendélet ugyanis 2011 januárjában 150-250 ezer dollár becsértéken tűnt fel az aukciós ház árverésén, s mivel akkor nem talált vevőre, júniusban ugyanazt a képet már 50-70 ezer dollár becsértéken kínálták. Ám akkor is hiába.
