A rabszolgatörvény talán nem várt indulatokat váltott ki a társadalomból. Az eddigi ismert felmérések azt mutatják, a kérdés felülírja a pártlogikát: a kormánypárti szavazók közül sem állnak sokan a törvény mellé. Elégedetlenség és több településen fellángoló ellenállás már van, ám kérdéses a folytatás, illetve a nyomásgyakorlás egyéb lehetőségei. Az „utca” egy része általános sztrájkot követel, a szakszervezetek azt mérlegelik, mit tudnak felvállalni ebből. A rabszolgatörvény, és a sztrájk vagy nem sztrájk kérdése kapcsán sokkal messzebb kell előretekintenünk, hogy megértsük, miről szól ez a küzdelem.
Honnan lesz több ember?
Először érdemes megnézni, hogy miért állt elő a mai helyzet, pontosabban, mi van a törvény mögött. Ez nem kormányzati, vagy a kormánypárti gazdasági körök mutyija. Ha erre fognánk, becsapnánk magunkat. A történet arról szól, hogyan lehet többlet munkaórákat teremteni. Nem csak Mészáros Lőrinc cégeinél, mindenhol. A törvény ugyanis azt a problémát kezeli, vagy legalábbis próbál kísérletet tenni, hogy honnan lesz elegendő ember a gazdaság működtetéséhez. A kiindulópont pedig mi lenne más, mint az a fátumnak tartott állítás, hogy ha csökken a dolgozni tudó, aktív korú népesség száma, akkor munkaerőhiány lép fel, aminek következtében csökken(het) a gazdasági teljesítőképessége.
Tény, hogy az aktív korú népesség aránya csökken. 1992-ben 6,1 millió 15 évnél idősebb, és az aktuális nyugdíj-korhatárnál fiatalabb ember élt az országban. A Népességtudományi Kutatóintézet előrejelzése szerint 2030-ra az időközben jelentősen megemelt nyugdíjkorhatár ellenére ez a szám 5,6 millió főre csökken.
A valódi probléma Magyarországon mégsem demográfiai, hanem minőségi és termelékenységi okokra vezethető vissza. Egyfelől sokan a kínált bért és munkakörülményt megismerve inkább a nyugati munkaerőpiacokat választják, aminek következtében a munkáltatóknak olyanokat kell(ene) felvenniük, akik nem alkalmasak a poszt betöltésére. Ennek persze a képzési rendszerből eredeztethető okai is vannak, amelyeket az államnak kellene kezelnie. Másfelől még mindig sokan gondolják úgy, hogy közvetlen összefüggés van a a munkaerőhiány és a gazdasági teljesítőképesség között. A KSH adatai szerint itthon 2008-17 között 34 százalékkal nőtt a foglalkoztatotti létszám. Ez valóban kitűnő adat, az Unióban csak Hollandia tudott nagyobb növekedést produkálni (37 százalék). Ebben az időszakban a környező uniós tagállamokban, Romániát és Bulgáriát is figyelembe véve a foglalkoztatás átlagban 2 százalékponttal csökkent.
Könnyen belátható, ha a gazdasági teljesítmény (a GDP) és a foglalkoztatás között automatikus összefüggés lenne, akkor Magyarországon az egy dolgozóra jutó GDP-nek látványosan kellett volna növekednie. A számok azonban nem ezt mutatják. Egy dolgozóra számítva itthon 2008-17 között a GDP euróban mérve 15 százalékkal nőtt. Az említett tagállamokban viszont 22 százalékkal. 2008-ban 28.318 euró jutott egy magyar foglalkoztatottra, 2017-ben 28.367 euró. Azaz hiába növekedett a foglalkoztatotti létszám, ugyanakkora értéket állított elő (euróban), mint a gazdasági válság évében. Összehasonlításként, az említett országokban ugyanezen időszak alatt átlagosan 25 százalékos volt a növekedés, azaz egy foglalkoztatottra (euróban) átlagosan 25 százalékkal több GDP jutott 2017-ben, mint 2008-ban. Önmagában tehát az, hogy egy országban többen dolgoznak, nem jelent automatikus gazdaság növekedést.
A pillanat kontextusa
A munkáltatói szövetségek a pillanatból és a közvetlen céges érdekeikből kiindulva elhitették a kormánnyal, hogy azonnal növelni kell a munkaerő létszámát. Erre három lehetőség van:
Növelni a potenciálisan foglalkoztathatók számát. Ez egyszerre zajlott le az elmúlt években alul és felül. Hiszen növekedik az öregségi nyugdíj korhatára, miközben csökkent a tankötelezettségi életkor. Azaz elméletileg több ember kerülhet a munkaerőpiacra.
Belső tartalékokat kell felszabadítani. Ez is megtörtént olyan mértékben, amit politikailag még fel tudott vállalni a kormány. Az előrehozott nyugdíjazási lehetőségeket a Nők 40 kivételével megszüntették. A szociális segélyezetteket átterelték a másodlagos munkaerőpiacra, a közmunkarendszerbe, és megkönnyítették a nyugdíjasok foglalkoztatását.
Külső erőforrást kell bevonni. Ez külföldi vendégmunkásokat jelent. Nem a magyar állampolgársággal rendelkező határon túl élőket, hiszen ők eddig is elhelyezkedhettek a magyar munkaerőpiacon, hanem Unión kívüli területekről származó munkaerőt.
Ahogy látjuk, a kormány több eszközt is bevetett a munkaerőhiány enyhítésére, de az eszközrendszernek vannak korlátai. A rabszolgatörvény érezhetően kényszermegoldás, ami arra irányul, hogy ne a dolgozók, hanem a ledolgozott munkaórák számát növeljék. Azaz, ahol lehet, növeljék a munkaidőt. De valójában szükséges-e a munkaórák számának növelése? Ha nincs gazdasági szerkezetváltás, akkor valljuk be, a pillanatnyi gazdasági növekedés talán egyetlen lehetősége ez. De ez csak a pillanat uralását jelenti gazdasági szempontból, semmilyen tudatos építkezés, jövő iránti felelősség nincsen mögötte.
A mértéktelen túlóráztatással, a jövő iránt érzett felelősség hiánya következményeként a dolgozó rekreációs lehetőségét veszik el. Több ágazatban készített az elmúlt években kutatást a Policy Agenda. Ezekből kiderült, a megnövekedett munkateher egészségügyi problémákat okoz. Mindez pedig a munkaerő leépülését, végső soron a potenciális munkaképes korúak számának csökkenését okozza. Ezért állítható, hogy a kormány csak a pillanat problémáját akarja megoldani, nem foglalkozik a holnappal. Akkor érthető meg, hogy valójában milyen sok mindenről szól ez a törvény, ha megkeressük, ki a végső kedvezményezettje a jogszabálynak.
A pillant kontextusához hozzátartozik még egy tényező, a negyedik ipari forradalom. Ennek kapcsán sok mindent nem tudunk, sok minden sejtünk, de egyben biztosak lehetünk: a munka és a munkahely fogalma, és végső soron a munkavállaló fogalma is átalakul. Ennek láttuk már jeleit, például az Uber-vita kapcsán. Sem a taxis, sem az Uber sofőrje nem munkavállalóként volt jelen, mindkettő vállalkozó, csúnyán mondva gazdasági egység volt. Nem arról szólt a vita, hogy kinek milyen joga van a táppénzhez, munkanélküli segélyhez, vagy a szabadsághoz. Sőt, a munkaórákat sem érintette. Egyedül arról szólt, hogy egy technológiai újítás kiszoríthatja-e a konvencionális rendszereket.
A munkavállalói jogok leépülése azon munkáltatóknak jó, akik nem látják a jövőt a negyedik ipari forradalom kapcsán, de minél rugalmasabbak akarnak lenni. Magyarán, ha a munkáltató talál munkaerőt, akkor azt annyit dolgoztathassa, amennyit akarja, de ha nincsen rá szüksége, könnyen megszabadulhasson tőle.
Mit eszik meg a túlóra?
A címben – talányosan – azt írtam, a túlóra megeszi a jövőt. Ez annyit jelent, hogy a munkavállalói jogok feladása – így a rabszolgatörvény – csak arra jó, hogy gazdaságilag a pillanatnyi problémákat átmenetileg kezelgessük. A negyedik ipari forradalom szerintem lehetőséget ad egy félperifériás kapitalista országnak, így Magyarországnak, hogy gazdasági modellt váltson. A robotizáció és a digitalizáció ott lesz sikeres, ahol erre a helyzetre megfelelő munkaerővel reagálnak. Tévedés azt hinni, hogy ez egy jogaitól megfosztott, agyondolgoztatott, és kiszolgáltatott munkaerő lesz. Ez ugyanis épp a kreativitást öli meg.
A kormány szerint hiányzik 2,5-3 millió digitális alapkompetenciával rendelkező munkavállaló. Erre a problémára kellene koncentrálni, és a munkáltatók felelősségét ebben kellene megteremteni. Könnyű azt mondani, hogy egy munkáltató miért vállaljon felelősséget olyan kérdésekért, amelyek saját ágazatát nem érintik. Ő a pillanatot akarja uralni és a mai gépsort működtetni, s ha ehhez külföldi munkaerő kell, akkor azt biztosítsák neki, ha az nem megy, akkor engedjék túlóráztatni.
Ez a balatoni lángossütő gondolkodásmódja. Vitathatatlan, vannak olyan ágazatok, ahol ez a gondolkodás a racionális közgazdaságilag. Látja a fejlődési korlátokat, és most akarja realizálni a hasznot. A béremelések épp ezeket a foglalkoztatókat vetik ki a gazdaságból, és ha van megfelelően képzett munkaerő, akkor magasabb termelékenységi szinttel rendelkező cégek állnak helyükre. Nekik már lesz jövőképük, és érteniük kell a minőségi és elégedett munkaerő megteremtésében rejlő kihívásokat.
A képzett munkaerő főként oktatás kérdése. De van még egy eleme a kirakósnak, amelynek stabilan a helyén kell lennie: a kollektív érdekvédelem kérdése. Erős szakszervezet nélkül csak állami szabályozás lesz. Ez pedig sajnos egyoldalú, mégpedig a gazdasági érdek irányából. A robotizáció okozta változás féke és ellensúlya a szakszervezeti mozgalom. Egyedül a magukat megszervező munkavállalók képesek kivívni jogaikat, és Európa-szerte megakadályozni a túlóratörvények terjedését. Legyen egyértelmű, ez csak egy lépés, és nem is a legfájdalmasabb. Gazdasági kényszerekre hivatkozva ennél sokkal keményebben lehet szűkíteni a munkavállalói jogokat.
Leegyszerűsítve, a mostani magyar események – csak a szakszervezeteket érintően, nem keverve ide az ellenzéki pártok mozgásait – fekete-fehér módon nézhetőek. Ha a törvény működni fog, azaz használni fogják a benne rejlő lehetőségeket a munkáltatók, akkor ezzel a dolgozói társadalom veszített, és virtuálisan csorbítja saját kollektív védelmét. A dolgozó egyéni védelem csak illúzió, amire szeretünk hivatkozni, de nem lehet hatékonyan alkalmazni. Nem véletlen a magyar szakszervezetek iránti kiemelt nemzetközi figyelem. Ez a törvény Magyarországon a negyedik ipari forradalomra készülő tőke keltetője. Ha a prototípus működésbe lép, akkor más országok jogalkotói – téves gazdasági helyzetértékeléssel – versenyképességi hátrányra hivatkozva be fogják vezetni.
Meg lehet-e ezt akadályozni, és a negyedik ipari forradalom egyik munkavállalói jogokat érintő harcát megnyerni? Ez a dolgozókon múlik. Nem akarom felmenteni a szakszervezeti vezetőket, de ők végső soron közvetítőszerepet játszanak. Ha a magyar munkavállaló úgy érzi, ez nem róla szól, nem az ő harca, akkor nem fog megmozdulni, vagyis illúzió minden sztrájk. Ezen az sem változtat, ha sokan kiabálják a Kossuth téren, hogy általános sztrájkot.
