Elálldogáltam esténként az erkély kilépőjénél, vártam rád, lassan teltek a percek. Fél lábon próbálgattam, melyiken bírom tovább. A hámló vakolatú, szürke bérházak között odakúszott a Duna szaga, estefelé mindig érezni lehetett a langyuló, elfeketült vizet. Beléd szerelmesedtem, alattunk laktál, beleszerelmesedtem a varkocsba fogott vöröses hajadba. Te is megszerettél, egyszer az esti híradó alatt kiszöktél az erkélyetekre, én anyám büdöskéi közül téptem egy szálat, s leejtettem a tenyeredbe. Dömöskének szólítottalak, te engem Cicvareknek. Pöttyös hálóingben álltál, én a csíkos klottgatyámban. Nyár volt, még este is túl meleg a betonrengetegben, csak ha a folyó felől fújt a szél, akkor éreztünk valami kis hűs levegőt. Csak mosolyogtunk egymásra, percek kellettek, hogy az előtörő kuncogásból sutyorgásba váltsunk. Olyan szép voltál. Annyira szerelmes voltam beléd, hogy mikor lement a nap, odalebegtem az ablakodhoz, az izgalomtól kicsit vérezni kezdett az orrom, de a csuklómmal elkentem, nehogy odaszáradt vérbajszom legyen, vigyáztam, még elijesztelek.
– Nézzed csak – mondtam neked –, mi van a tenyeremben! Egy óra. A hatodik születésnapomra kaptam, még ma is működik, pedig már nyolc leszek mindjárt. Csak orosz, de iszonyúan pontos, 18 köves. Rakéta a neve. Ha véletlen ottfelejtem a polcomon, úgy két napra, akkor megáll. De semmi baj, a nagyszobában megnézem az időt és csak kipiszkálom a karórám felhúzóját, így, és be lehet állítani rajta a pontos időt, visszapattintom, már csak fel kell húzni és jár. Hallgassad csak! És dátumváltós, pont éjfélkor teker át a holnapra… Ha a két ujjam közt pár évvel előrébb tekerem: ez az, ugyanitt vagyunk, látod, ahol korábban, de már sitty-sutty, elröpült vagy huszonöt esztendő. Gyerekeink születtek, három, esik az eső, meg ez a nyálkás köd! Jaj, bocsánat, visszatekertem vagy száz évet, a bitumenes helyett ez még csak egy dűlőút a város mögött, fölött, nem is igazi út, ez inkább csak egy kitaposott ösvény. Na, most a jó irányba tekertem az óramutatót, de csak óvatosan. Már megint esik, de ez csak egy tavaszi esőcske. Ez már az az utca. Itt fogunk felnőni. Egész életemben szerelmes leszek beléd. Sajnos későn érő típus vagyok, apa is az volt, és hol jársz te már, mire én el tudok nyökögni néhány épkézláb mondatot az érzéseimről… Ez csak egy utca, kicsit a Duna felett, a járda göröngyös, és azon a két sáv bitumenen akad némi forgalom. A ház előtti vadgesztenyefa alatti padon mindig ül néhány nyugdíjas, megbámulják, aki arra jár. A villanyoszlop tetején néha megpihen a feketerigó, és van itt egy aranyesőbokor, éppen alattunk, képzeld, sose gondoltam volna, hogy tavasszal, amikor nyílik, lecsipkedik a virágait a verebek. És eső után néha füstöl az út, ahogy rásüt a nap, gőzölög a víz. Itt álldogálunk majd évekig az erkélyen. Ezen a kis kilépőn. Lesem, mikor jössz haza. Első találkozásunkkor azt kérdezted tőlem, hogy boldog leszel-e itt? Ha itt vagy velem – mondtam –, akkor igen. Az előszobában randizzunk! Finoman kopogtass be, fél 8-kor úgyis mindenki a híradót nézi. Májusban páros cseresznyét kapsz, a füledre akaszthatod, de cserébe örülj! A játszótéren lehet a napozónk, de neked nem szabad sokat, kis vörös hajú szeplőske! Bezzeg engem egyszer, ha megsüt a nap, aranybarnára sülök rögtön.
– Ez nem igazság! – mondod irigyen.
Szent ég, mekkora hasad lesz majd, ha a feleségem leszel! Kis rétegenként domborodik, napra nap rárakódik még egy. Láttam anyukámon, amikor a kistesómat várta. Amúgy elég pocsék életem lenne nélküled! Már Berlinben lennék? Vagy Londonban, talán Bécsben? Raktáros lennék Írországban, vagy pincér egy párizsi kocsmában? Egy üdülőhajón raktáros havi egy szabadnappal? Nélküled elvesznék, Dömöske!
