A sztrájk minden munkavállaló alapvető emberi joga. Függetlenül attól, hogy magán- vagy állami alkalmazott. De mi kell ahhoz, hogy egy orvos, egy ápoló átlépjen egy vonalon, és eljusson a sztrájk gondolatához? Hogy konfliktust vállaljon a hatalommal?
Valószínűleg ők lesznek az utolsók Magyarországon, akik sztrájkba akarnak lépni. Mert a morális felelősség – ami a gyógyítás és az ápolás lelke – azt mondja: Ne tedd! Tudják, hogy az ilyen tett veszélyeztetheti az emberi életet és a jóllétet. De akkor mi legyen? Szabad-e sztrájkolni, vagy sem? Egy országban mindig akadnak olyanok, akik az ilyen cselekményeket jogszerűtlennek, erkölcstelennek tartják. Hihetetlen, de ott, ahol van hagyománya az egészségügyi sztrájknak, őszinte drukkolással nézi az állampolgár, mire mennek az érintettek a hatalommal. Mert ott tudják, hogy aki még az országban van, azzal lehet tárgyalni. Aki viszont már elment, azzal nem.
A bioetika a T. Beauchamp és J. Childress bioetikusok által meghatározott elvek szerint értelmezi a sztrájkhoz való jogot. Ezeket az elveket nem lehet megsérteni, olyanok, mint a jótékonyság, a „ne árts”, az autonómia, az igazságosság. Az etikai érvelés a haszonelvű elméleteket hívja segítségül, amikor pártolja a sztrájk gyakorlatát. Nevezetesen a betegek is a lehető legtöbben profitálhatnak belőle, hiszen számukra objektív előnyöket jelent, ha lesz elegendő személyzet. Érezhető lesz a javulás az ellátásban, biztonságos lesz az egészségügyi szolgáltatás.
De mi történik, ha csak a szubjektív előnyöket sikerül kikényszeríteni? Egy kis béremeléssel, ami aztán elolvad; új kórházi szárnnyal, modern műtővel, jó munkakörülményekkel. Máshol pedig marad a lepusztult, nagy semmi. Ilyenkor az egészségügyi dolgozók és a betegek számára nem egyértelmű a sztrájk várható eredménye, mert a bérrel elégedetlen betegszállító továbbra sem kerül elő órákig, aki pedig nem jut be a modern kórházba, arra rászakad a plafon.
Ezért kell a hatalommal, a munkáltatókkal elfogadtatni, hogy mindenütt vegyék figyelembe az ezer sebből vérző egészségügy és a személyzet helyzetét. Hogy mindenkinek meg kell tudnia élni a főmunkahelyen szerzett fizetésből. Hogy egy nővér nem képes elvinni egyedül éjszaka egy 40 ágyas osztályt. Egy ápoló mondja:„Aki nem a betegágy mellett dolgozik, annak fogalma sincs, mit jelent ápolónak lenni. Mert az nemcsak hivatás, hanem életforma, ami testi, lelki és mentális energiát is követel.” Ezeket a panaszokat kell a sztrájk céljával összehangolni. De csak ha a páciensek és kliensek érdekei vannak a központban.
Az eredményes szakmai érdekvédelem képes megértetni a hatalommal, a társadalommal, hogy a stabil és megbízható személyzet meglétének feltétele: a morális megbecsülés. A tisztességes bérek és munkakörülmények. Ha ezek megvolnának, nem hagynák el a szakmát, és a társadalom számára folyamatosan biztosítani tudnák a megfelelő ellátást. Ezt az emberek életéért, jóllétéért érzet morális felelősséget kellene a társadalom felé megmutatni.
A szakemberek a szívük mélyén tudják: nem a legnagyobb számú beteg ellátása a legfontosabb feladat. A hatalom csak abban gondolkodik, hogy hány ágylábat hagyjanak meg, és hogyan nyomjanak rá még egy körzetet a háziorvosra. Elvarázsolódnak a HBCS rendszerében, nem látva mögötte a beteg embert. Esetleg kimondják: „minden érkező beteget 5 percen belül regisztrálni kell, 10 percen belül pedig be kell sorolni az állapotának megfelelően”. Miközben a regisztrálás mellett egy másik csapatnak azonnal át kellene venni, és folytatni a megkezdett kezelést. Az alapvető kérdés tehát az, hogy milyen az egészségügyi ellátás minősége, minden egyes rászoruló tekintetében. A sürgősségin is!
A társadalomnak tudnia kell, hogy az orvosok és a szakdolgozók csak a legutolsó esetben sztrájkolnak. Amikor már elmentek a türelemmel, az önfeláldozással a falig. És csak akkor teszik, ha a fentiek szellemében bírják emberek bizalmát, s ha munkaadóikat felkészítették, és garanciákat adtak a bioetikai elvek értelmében, hogy senkit nem érhet semmiféle kár vagy sérelem a munkabeszüntetés alatt.
De előtte a szakdolgozóknak és az orvosoknak meg kell mutatniuk, hogy képesek megváltozni. Az ápolóknak, akik évtizedek óta kénytelenek voltak érdekeiket hátrább sorolni a társadalom érdekeivel szemben, bizonyítaniuk kell, hogy képesek kiállni egymásért, a hivatásért, a nagyobb jó érdekében. Az orvostársadalomnak pedig be kell látnia, hogy nem a másik elgáncsolásával, a rezidensek rabszolgasorban való tartásával, az orvoslobbik, a hálapénz virágzása által lesz tekintélye a hivatásuknak. Hanem a közös szakmai és morális jónak legyen hitele a társadalom előtt. Ha nem képesek a betegágy mellett összefogni, a sztrájkon gondolkodni sem érdemes.
A rendszerben lévő szakemberek mindannyian ismerik a személyes és szakmai áldozat jelentését. De ezzel együtt felelősnek kell lenni önmagukért, a közösségükért. Ezért kérdezem: mit szeretnél, kolléga? Maradjon minden így, vagy átlépnél a vonalon, hogy jobban tudj gondoskodni a betegekről?