Vágyálom marad a magyar euró - ezzel szembesülünk már többedszer a 2004-es uniós csatlakozásunk óta. Most, hogy Románia is bejelentette, 2024-ig szeretne az euroövezet tagja lenni, várhatóan ismét elindul a vita itthon is, miért van az, hogy az újonnan csatlakozók nemcsak utolérnek bennünket, de egyes dolgokban meg is előznek. Hiszen nemrég Bulgária, majdhogynem a sor végéről mondta: már idén felkészült lesz, hogy az euroövezet előszobájába lépjen.
A magyar kormány és a monetáris politikáért felelősök hallgatnak, vagy ha véleményt nyilvánítanak, legfeljebb annyit tudhatunk meg, hogy bevezetjük a közös európai pénzt, "majd ha eljön az ideje", esetleg hozzáteszik, hogy ha a fejlettségbeli különbségek Nyugat és Kelet között kezelhető mértékűre csökkennek. Természetesen a politikai döntést csak az éppen regnáló kormány hozhatja meg, ami úgy tetszik, se a román, se a bolgár vezetést nem riasztotta meg. Vélhetően számolnak azzal, hogy válsághelyzetben a közös pénz védőernyőt is jelent a kis országok feje felett.
Ám az köztudott, hogy az Orbán Viktor vezette kabinet semmit sem utál jobban, mint az ellenőrzést is magába foglaló kötelezettségvállalást. Márpedig az úgynevezett maastrichti szerződésben lefektetett követelményeket nem elég elérni, azokat kozmetikázás nélkül tartani is kell. A költségvetési hiány, az államadósság mértéke, a hosszú távú piaci hitelek kamatainak szintje még meg is felelne - bár az államadósságon még dolgozni kell -, de strukturális változások, magyarán a pénzbegyűjtés és visszaosztás területeinek, módjának, mértékének megváltoztatása nélkül semmiképpen sem fenntartható. Ez pedig igencsak ellenkezik a kormány jelenlegi gazdaságfilozófiájával.
Mondhatjuk, hogy amíg ez a kormány van hatalmon, kevés az esély a magyar euróra. A NAV tud valamit: a pénztárgépek szoftvereibe már a 2030-as céldátumot égette.