Kegyelemdöfés a vidéki embereknek és a magyar gazdaságnak a vidék sunyi ellehetetlenítése - így rongyoltak neki az akkoriban ellenzékben ülő fideszes és kereszténydemokrata képviselők a szocialista-szabad demokrata kormányoknak a 2007-es és 2009-es vasúti vonalbezárások hírére. Ekként lett a 2010-es választási kampány egyik legfontosabb üzenete az országrontók által halálra ítélt szakaszok feltámasztása. Hiába érvelt az akkori hatalom, hogy kihasználatlanul, csigatempóban zötyögtek az elavult szerelvények, és a vonalak fenntartása komoly veszteséget okozott az államnak, ellenzékük szerint elfogadhatatlan az érintett településeken élők másodrangú állampolgárrá minősítése.
Kormányra kerülve aztán már hamar elpárolgott a vasútvédő harci szellem, az otthoni pálinkafőzés liberalizálására sokkal nagyobb energiát fordított az új Orbán-kormány. Néhány helyen, kampányígéretet teljesítve persze így is újraindult a forgalom, de milyen valós szerep juthat a tömegközlekedésben egy olyan szakasznak, ahol két vonatpár jár naponta, és abból az első délután fél háromkor indul, mint például Komárom és Székesfehérvár között?
A kasszakulcs birtokában hamar átalakult az értékrend. Hirtelen értelmet nyertek a veszteséget kompenzálni hivatott, sűrűn sorakozó nullák. S hiába érkezett irdatlan mennyiségű, az infrastruktúra fejlesztésére fordítható pénz az uniótól, a leharcolt vidéki vasúti vonalak korszerűsítésében sajnos nem látott fantáziát egyetlen tűzközeli, futballbarát vállalkozó sem.
Maradt tehát a másik megoldás a deficit kompenzálására: be kell zárni a leginkább pénznyelő szakaszokat. Persze nem nyíltan, vállalva a társadalmi konfliktust, hanem suttyomban, hónapokig válaszra sem méltatva az érdeklődőket, szemrebbenés nélkül letagadva még a hivatalos dokumentumokat is.
Kegyelemdöfés helyett hátulról, orvul.