Ma egy olyan média és művészi környezetben kell alkotni, ahol a feltörekvő tehetségeket elnyomni, a rendszer kritikusait meg betiltani akarja a hatalom.
A történelemórák jutnak eszembe, mindaz, amit a 3T (tűrt, tiltott, támogatott) rendszerről tanultam: hogy a rendszerkritika csak kontrollált keretek között történhetett, minden más formája tilos volt. Az embereknek viszont nagyon éles véleményük volt, amit így egyszerűbb üzenetekkel közvetítettek. Ez volt a zene, a fotográfia, a szamizdat és mindazon médiumok, amelyek a propaganda ellenfelévé válhattak. A művészet megtalálja az útját a rendszer ellen, akár tetszik, akár nem.
A művészet a mindenkori rendszerrel kritikus, nem csak a NER-rel. De a mai rendszer nem egyszerűen ignorálni, hanem eltörölni akarja a politikailag neki nem tetsző alkotókat, akár ezt akarja a befogadó közönség, akár nem. A modern 3T rendszere már elkezdődött, igaz, nem az előadók ellehetetlenítésével, hanem az ezeknek helyet adó intézmények bezárásával. De ezzel nem a kultúra veszít, hanem mindenki. Ugyanis a különféle üzenetet közölni szándékozó előadók egymás stílusából, technikájából és alkotásaiból tudnának inspirációt nyerni, hiszen az új, másmilyen impulzus serkenti az alkotói munkát, és ez egy öngerjesztő folyamat.
Ennek a mai kultúrhadjáratnak csak vesztesei vannak, ez még a fideszes előadóknak sem éri meg, hiszen ezzel olyan politikai felhangot kaphat bármely egy előadás, amely a potenciális fogyasztókat eltántorítja a befogadástól.
Jellemző, hogy Orbán Viktor mindig fontos beszédet tart Tusványoson. Az itt elhangzó mondatoknak tényleg súlya van, de sokkal fontosabb az üzenet, hogy egy kulturális rendezvényen történik mindez. Az ottani előadóknak így szimbolikus jelentősége van a habonyi kultúrpolitika szemében. Aki nem megy oda, azt egyből ki lehet kiáltani ellenségnek. Pedig az alkotói szabadság szent, és az ellenvélemény is. De ezek nem NER kompatibilis elemek, hiába, hogy a szabadság még a legtöbb nemzeti érzésű alkotónak is fontos.
Nemcsak az értékek, hanem a művészi és az alkotói szabadság is beleroppan ebbe a mentalitásba. A mára megszületett kultúrkommandó, benne a rendszer számára baráti művészekkel, jobbára kiüresedett közhely parádékat tol: ha az a művészet, hogy 23. alkalommal is eléneklem egy másik szöveggel, hogy mennyire szeretem az országomat, akkor régen rossz. Ezzel a politikával csak a modern tömegkultúra tartalmi, minőségi és kulturális kiüresítése történhet. A kultúrharc eredménye pedig nem más, hogy létrejön egy csoport megélhetési “művész”, akiknek a műveit a Lego Movie főcím-dalával lehetne kicserélni.