Napok óta terjed a hír, hogy a patrióta Orbán-kormány a háttérben megígérte az Audi-sztrájk kárainak ellentételezését a Magyarországon amúgy is extraprofittal dolgoztató német multinak. Hogy így van-e, az (még) nem tudható, bizonyos viszont, hogy a győri dolgozók nemcsak a saját munkaadójuk, hanem az erősen megszorító jellegű – és ezzel a régió legalacsonyabb munkajövedelmeit előállító – kormányzati bérpolitika ellen is küzdenek, túlzás nélkül mindannyiunkért. Van itt ugyanakkor egy másik eset, a szarvasi, amely azt is megmutatja, mi az eredménye, ha egy kormányzat elsősorban a mesterségesen leszorított bérekkel, meg a multinacionális vállalatoknak adott kedvezményekkel és támogatásokkal igyekszik versenyképességet szimulálni.
A piaci ágazatokban, mint amilyen az autóipar is, a munkaerőpiac ma már valóban európai: az Audiban alig dolgozik olyan ember, aki ne kapott volna az utóbbi években külföldi állásajánlatot. Ha ilyen körülmények között a kormány – a sztrájkjog többszöri csorbításával, a szakszervezet-alapítás és -működtetés megnehezítésével, az ágazati bértárgyalások ellehetetlenítésével stb. - olyan helyzetet teremt, amelyben a munkaadók nem kényszerülnek rá a (legalább a regionális) piaci bérszínvonal megfizetésére, akkor az elsődleges következmény a munkaerőhiány lesz: a dolgozók egy-két országgal odébb mennek. Ugyanakkor az alacsony bérszint önmagában nem oldja meg a versenyképtelen térségek foglalkoztatási problémáit. A nem eléggé korszerű szarvasi háztartási kisgépek gyártását az állami erővel lenyomott bérek sem tették kifizetődővé, és a Budapesten meg néhány más nagyvárosban meglévő munkaerő-kereslet sem enyhíti a periférián élő többség elhelyezkedési gondjait. A Szarvason bezárt gyár munkásaiból nem lesz Audi-szerelő Győrben; előbbieken érdemben kizárólag a vállalatuk életben tartásával lehetett volna segíteni.
Fontos megjegyezni: a fémipari cég mind a négyszáz állása menthető lett volna annyiból, amennyit a magyar állam mostanában egyetlen (!) autóipari munkahely létrehozására ki szokott fizetni támogatásként a multiknak. Ami kérdésessé teszi, milyen is a kormányunk valódi gazdaságpolitikája: tényleg a minden szorgos magyart egyszerre fölemelő munkalapú állam a „gazdasági csoda” alapja? Merthogy, ha közelebbről megnézzük, a nyugati óriáscégek olyan elkülönült szabályozási- és adókörnyezetben élnek nálunk (papíron 5, de a sokféle mentesség miatt a gyakorlatban inkább 3 százalékos nyereségadót fizetve), amely leginkább az egzotikus adóparadicsomokat idézi.
A NER-kedvencek (Mészáros és társai) az extrém paternalizmus folytán egyszerre mentesülnek a piac szeszélyei és a közteherviselés nyűgei alól. Mindenki másnak, vagyis a színmagyar vállalkozások döntő többségének viszont a tiszta piaci fundamentalizmus jut: élj meg valahogy, vagy dögölj éhen. És mivel az előbbi (Audiék és Mészárosék) a kivétel, Szarvas pedig a szabály, el kell fogadnunk a tényt, hogy a legnemzetibb, legmagyarabb Orbán-kabinet - ha nem a haverokról meg a baráti globáltőkéről van szó - a laissez faire vadkapitalizmus híve.