Elnökből néha egy is sok, de kettő végképp túlzás. Venezuelában most a néhány hete újabb hatéves ciklust kezdő Nicolas Maduro mellett az ellenzéki többségű törvényhozás élén álló Juan Guaidó is államfőnek tekinti magát. Ő a választási csalásokra és az alkotmányra hivatkozik, Maduro meg arra, hogy mögötte áll "a nép", és az idézőjel nélküli hadsereg.
Magyar szemmel nem érdektelen, hogy az elnökválasztás előtt Maduro népszerűsége 21 százalékon állt, aztán a szavazatok 68 százalékát kapta, amiben döntő szerepe volt az ellenzéki bojkottfelhívásnak. A megosztott venezuelai ellenzék elbaltázta a lehetőséget, hogy közös jelölt mögé állva hívja ki a rezsimet.
Venezuela hajdan jómódú országnak számított, most viszont alig lehet ennivalót kapni. Az emberek 2015 és 2017 között átlagosan kilenc kilót fogytak, ami lehet, hogy nálunk az orvosok álma, de kérdezzük meg talán a venezuelaiakat is... Az elvben baloldali rezsim valójában tehetségtelen diktatúra, ahol mindent az egyetlen szervezett erőre, a hadseregre bíznak. Katonák termeltetik, importálják és osztják el az élelmiszert - nincs is belőle elég. Ők irányítják a nemzeti olajvállalatot, és láss csodát, a világ legnagyobb feltárt kőolajkészletén csücsülő tábornokoknak sikerült elérniük a kitermelés drámai visszaesését.
Hugo Chavez idején Venezuela azzal bosszantotta George W. Bush elnököt, hogy fűtőolaj-segélyt küldött a Boston környéki szegényeknek. Az USA-ban benzinkút-hálózatot üzemeltető venezuelai Citgo két éve félmillió dollárral járult hozzá Donald Trump beiktatási ceremóniájához. Madurót most állítólag orosz zsoldosok őrzik, kubaiak segítenek lehallgatni az ellenzékét, orosz, iráni és kínai fegyvereket kap, kevés támogatója között van Erdogan Törökországa. A dolog kezd a jó öreg hidegháborúra emlékeztetni, és akkor a venezuelaiak még szerencsések, mert Washingtonban egyesek már katonai beavatkozást sürgetnek. A venezuelaiak kétharmada egyelőre a tárgyalásos rendezés híve. Fonák helyzet, de majd erről is a hadsereg dönt.