A tárgyak nem vádolnak. Nem némák, csak méltóságteljes hallgatással őrzik titkukat. Sokáig bírják így, hogy aztán egyszer a kelő hold gyenge derengésében mesélni kezdjenek. Ilyenkor a lassan testet öltő árnyak megnyitják az idő ablakait, és láthatóvá válik a múlt.
A szőnyeg a kis szobában majd’ elfoglalta az egyik falat. Nem azért került oda, hogy védjen a hidegtől, hisz a lakótelepi távfűtött lakásban kellemes hőmérséklet uralkodott, a tapéta nem engedte át a beton hidegét. Nem is azért, hogy védje a tapétát az előtte álló íróasztal ütéseitől, és nem is azért, mert a laminált parkettán ne lett volna helye.
A nő ült az íróasztal előtt, és nézte a kézi csomózású szőnyeget. A halvány derengésben a megkopott világoskék, díszes szegély, a sárga és fehér szirmú stilizált virágok szinte életre keltek, kidomborodtak a néhol igencsak kopott bordó alapból.
- Hát persze, hogy kopott, hisz sokáig krumplit és cukrászkaréjokat szállítottunk rajta - gondolta, és el is mosolyodott az emléken. Eszébe jutott a harminc évvel korábbi első autójuk, egy használt piros Zsiguli, annak a csomagtartójába tették, hogy védjék a kocsit a karéjok, a piacról hazaszállított téli krumpli és csomagolt hagyma koszától. Egy idő után már nem vásároltak előre ilyesmit egy egész télre, a boltokban mindig lehetett kapni krumplit, hagymát is, és már a cukrászkaréjokra sem volt szükség.
Így aztán, mikor egy igen esős-saras ősz tette lucskossá a mindennapokat, eszébe jutott, hogy jó lenne az a szőnyeg lábtörlőnek is. Kitisztította, majd leterítette az előszobában közvetlenül az ajtó elé. A férjének és a gyerekeinek büszkén mutatta, milyen jó dolgot talált ki. A szőnyeg kihúzta az őszt és a telet az ajtó előtt, hogy azután a gardróbban búsongva várja a lomtalanítást. Akkoriban a nő úgy gondolta, nem is érdemel jobb sorsot az a „rongydarab”.
Apja és mostohaanyja halála után hozta el a lakásukból bosszúból, hogy majd jól megtiporja, hisz a mostohaanyjáé volt. Ha már nem tehette a „boszorkánnyal”, legalább a szőnyeggel megtegye. Kapzsi, gonosz és szeretet nélküli mostohaanyját vádolta azért, mert az apját elszerette az anyjától, neki pedig apja testvérének családjánál kellett laknia. Ők hiába szerették a maguk módján, hiába volt meg mindene, amire szüksége lehetett, mégis úgy érezte magát, mint az útszélen növő vadvirág. Mint aki nem kell senkinek. Magányos volt és szomorú. Árva. Gyerekként a fél életét odaadta volna azért, hogy az iskolában ne kelljen magyarázkodnia, neki miért is nincs rendes családja úgy, mint más gyerekeknek, miért nem az anyjával, apjával lakik együtt.
A szőnyeget legelőször mostohaanyja édesanyjánál látta, még gyerekként. A néni a sezlont terítette le vele, amin aludt. A már itt-ott kikopott kézi csomókat újra egésszé horgolta, mutatta is neki, hogy szinte nem is látszik a javítás. A szőnyegről több szó alig esett, csak mostohaanyja testvére suttogta a fülébe, az bizony eléggé furcsán került hozzájuk, és majd elmeséli neki a történetet, ha nagy lesz. Aztán megkínálták kakaós kelt kaláccsal, mostohaanyja testvére pedig csokit csempészett a zsebébe. Jól érezte magát náluk, úgy érezte, mostohaanyja rokonai kedvelik őt. Nem is értette, hogy akkor a mostohaanyja miért utálja.
Mikor a néni meghalt, mostohaanyja azonnal elrohant a lakásba az örökségéért. Lekapta a sezlonról, és vitte magával a szőnyeget is, hogy gépi perzsákkal túlzsúfolt lakásában egy szűk sarkot keressen neki. A szőnyeg ott kushadt egészen az apja és a mostohaanyja haláláig. Igaz, legalább senki nem is lépkedett rajta.
A mostohaanyja testvérével legközelebb mostohaanyja temetésen találkozott. Akkor félrevonta őt, és elmondta neki a szőnyeg történetét. Azt, hogy a szomszédjukban egy gazdag zsidó orvos és családja lakott. Két felnőtt és négy gyerek. Mikor a nyilasok átvették a hatalmat, a néni és a mostohaanyja azonnal föl is jelentették őket. Persze, hogy elvitték az egész családot. A szörnyű az volt, hogy mielőtt elindultak Auschwitz felé, még megkérték a nénit vigyázzon a holmijukra. Majd, ha hazajönnek, meghálálják. Még szinte ki se tették a lábukat a kapun, a néni és a mostohaanyja máris rohant a szomszédba az értékekért. Így került hozzájuk a szőnyeg is. Mert az is lehet, hogy perzsaszőnyeg…
- Tudnod kell – mondta a mostohaanyja testvére -, az orvos családjából senki nem jött haza. És most már azt is megmondhatom, miért gyűlölt téged mindig is a mostohaanyád. Mert ahogy anyád zsidó volt, úgy te is az vagy! Minden zsidót gyűlölt.
Nem értette, miért bűn, ha valaki zsidó, miért kell azért gyűlölni valakit. A nagynénjééknél ilyesmiről szó sem esett soha. Hogy ő is az, egy könyv miatt tudta meg. Olyan könyv volt, amit mindig is dugtak előle. Azt hitte azért, mert szexről szól. Mikor egyszer a nagynénjéék elmentek otthonról, gyorsan megkereste a könyvet. Az volt a címe: „Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban” Elolvasta. Még akkor is zokogott, amikor a nagynénjéék hazaértek. Akkor mondták el neki, hogy igen, ő is zsidó, ahogy a koncentrációs táborból hazatért anyja is az. És azt is mondták, hogy ez nem bűn, mert minden ember egyforma, és, hogy ilyen soha többé nem fordul elő. Talán ezért döbbentette meg, amikor évek múlva, a rendszerváltás után a Bródy Sándor utcában egy vele szembejövő férfi csak úgy, teli torokból azt üvöltötte az arcába: „Egy rabbi, két rabbi, megdöglött a főrabbi”…
Egyszer - már csak kíváncsiságból is - utánanézett, milyen is az igazi perzsaszőnyeg. Tény, hogy nagyon sok hasonlóság volt a leírtak és a kezében tartott között. Így hát kitisztíttatta, és fölrakták a falra, oda ahol most is van.
Most ott ült előtte, és a halvány derengésben nézte a szőnyeget. Arra gondolt, hihetetlenül sok gonoszságnak és aljasságnak volt a tanúja. Most jó helyen van. Már nem kíváncsi arra, mennyit is ér. Akármennyit is, a lényeg, hogy a szőnyeg, legalább a szőnyeg most már biztonságban van. Mindig a falon marad, hogy emléket állítson a zsidó orvosnak és családjának. Mindazoknak, akik értelmetlenül a gázkamrák sűrű füstjén keresztül távoztak az itteni létből.
