Landau és intézete
Jól elzárt, parkszerű nagykert Harkov belvárosában, az ukrán nagyváros még nagyjában egyben maradt múlt századi villanegyedében. Az épületek most is egyetemiek, de ma alig jár valaki ide. A hely a 30-as évekbeli szovjet tudomány abszolút élvonalának számított. Rövid egy évtized után itt durrant talán először nagyot a szovjet fizika. A Harkovi Műszaki-Fizikai Intézet teljesen új volt, s idegyűltek a fiatal tehetségek. De a fénykor nem tartott tíz évet sem. A 30-as évek legvégén a szovjet államvédelem azt hitte, összeesküvést talált az intézetben. A műszerek megmaradtak, de a hely szellemét megsemmisítették. Az unikális eszközök megmentése is csak véletlenül sikerült.
Amikor a világháborúban a németek váratlanul közeledtek Harkovhoz, a városban pánik tört ki. A nagy műszereket, a szétszedett részecskegyorsítót az utolsó vonatokkal sikerült kivinni. A szerelvényeket különböző útvonalakon indították el, előre nem is tudták biztosan, hová, ahogy azt se, mi érkezik meg. A menetnaplók ma az egyetemi levéltárban vannak, beléjük lapozhattam. Iskolai füzetekre emlékeztetnek, korabeli kézírással. Ismeretlen állomásnevek, amíg valahova keletre nem érnek. De azután, amit elhoztak, összerakták: pár hónappal későbben folytatódott tovább a munka.
Ugyanakkor két-három héttel a német bevonulás után már Harkovban, az intézetben voltak a német fizikusok. Ők is tudták, hogy mi működött itt és kíváncsiak voltak, mi maradt belőle. Még az üres laboratóriumok is fontosan voltak. A fizika akkortájt már mindenütt titkosítva volt. A németek a műszerek nyomaiból próbálták meg rekonstruálni, min dolgoztak eddig, ehhez volt néhány technikusuk is, akik valahogy kimaradtak a kiürítésből. Először még úgy gondolták, saját tudósaikkal megkísérlik rekonstruálni a munkát, de ebből semmi nem lett.
1944-ben pedig visszatért Harkovba a szovjet intézet. Még húsz évig működött, de korábbi jelentőségét már nem érte el. A kertben pedig ottmaradtak a régi épületek. Ma is megvan a terasz a felvezető lépcsőkkel, ahol az akkori ifjú sztárok szerették magukat közösen fényképezni. Most sikerült egy órácskát, egyedül, öregen, egy másik korban, de elüldögélni a lépcsőn. Egy türkizszínű, kopott kanapét is kipróbálhattam még Landau egykori dolgozószobájában. Itt ült fél délutánokat mindenki, aki akkor számított az intézetben. Landau hiába próbálta összefogni a kutatásokat, 1938-ban, egy összeesküvésvád után sokakat elhurcoltak, néhány embert ki is végeztek. Úgy látszik, nem értették, mennyire fontosak (lesznek) a fizikusok, s hogy békén kellene őket hagyni. Landau is ült egy évet. Hihetetlen nehézségek árán hozták ki (állítólag a börtönben kínozták is egy kicsit), de Harkovba már soha nem tért vissza dolgozni.
Dau már régen nem élt, amikor özvegye, Kora Drobanzeva visszaemlékezéseiről egy sokórás nyilvános ülésen öreg fizikusok vitatkoztak. A házasság még Harkovban indult, fiuk született, az asszony (fiatalon híres szépség) végig Landauval élt, de a műben arra panaszkodott, hogy Landau gyakran hűtlen volt. A még élő egykori munkatársak, szinte kizárólag nagyon idős férfiak - videón megnézhettem - értetlenkedtek: ezt mindenki tudta, Landau gyakran előadta, hogy a munkájához szüksége van rá. S ha egy zseni csak így tud élni, mit kell ebből utólag ügyet csinálni…
A kertben Landauék nyomait kerestem. Az első kutatók lakóháza egyemeletes egyszerű épület, de még egyben van. De már nem laknak benne. Nálunk a kőbányai munkáslakótelepeken állnak néhány helyen még ilyenek. A laborépületek sem jobbak. A folyósokon a falakon kívül fut a villanyvezeték. Az elhanyagolt kertben megmaradt egy tavacska. Mindez a belügyes falon belül. A történet szerint Landau komolyan udvarolt Korának. Egy idő után a lány már rendszeresen éjszakára is nála maradt. Hogyan kezelte ezt az őrség?
Landau mellett ezekben az években külföldiek is dolgoztak, köztük egy magyar. A régi laborépületben most kiraktak néhány névtáblát, így Tisza Lászlóét is. S ma is maguktól mondják, hogy magyar volt. 1930-ban került oda német ajánlásokkal, de Teller Ede is támogatta. Jól teljesített, bírta a szovjet körülményeket is. Korábban itthon és Közép-Európában is kommunista diákszervezetekben működött. Később, amikor a szovjet belügy vizsgálódni kezdett, nagyon figyeltek rá. Azonban a kollégák még időben felrakták egy vonatra; előbb Párizsban dolgozott, majd később továbbállt Amerikába. Bostonban az MIT professzoraként szép kort él meg.
Szovjet utópia - jegyrendszerrel
A mostani DAU-projektben, ahogy előzetesen tudni lehet, mindebből nem sok maradt. A projektet még 2005-ben indította egy orosz filmrendező, Ilja Krzsanovskij. Ám a 30-as években épült intézetet nem használták, helyette Harkov mellett a filmesek felépítettek egy zárt városrészt, egy ál-lakóintézetet, 400 önkéntessel, akik 2009-11 között valóban ott éltek a falak között, dolgoztak, szerettek, valóban gyermekeket szültek, s ezt a szovjet utópiát filmezték. A jelek szerint viszonylag normálisan lement az egész projekt, nem omlott össze, az emberek nem lázadtak fel, nem szaladtak szét. De a film-performance emberi határidőn belül nem fejeződött be, bár a tömérdek felvételből 11 film anyagát végül összerakták. Az orosz pénz mellett nyugati források is megnyíltak, így a munkát mindig tovább lehetett lökni, sőt közben a végeláthatatlan film híre is nőtt...
Az egykori NDK-s Kelet-Berlinben volt egyfajta rosszul világítottság, a nyugatiak úgy hirdették, hogy a városnak van egy sajátosan a falakból kiáradó rossz szaga, vagy illata. Ezek a poszt-NDK-s hangulat most nagyon inspirálta a DAU szponzorait. De hát ahány autoritarizmus, annyi szag, Harkovnak 1940-ben biztosan más szaga volt, mint Kelet-Berlinnek 1974-ben, s ha most valami összejön, vagy jött volna, akkor a totalitarizmus Disneylandként egyikre sem hasonlított volna. De azért a díszletekben mégis sok lehetett - az eredeti sztoritól függetlenül - Kelet-Berlin színeiből, illatából.
A Harkov melletti telepen elképesztő alapossággal építettek fel újra (?) egy 1952-re datált szovjet világot. Nem tudom, mennyi volt itt a fizika és a kutatás. A beszámolók szerint, ha volt is, csak mellékesen. A látogatónak a forgatáson megmutatták, hogy 1952-es alsónadrágokat osztottak szét a szereplők között. A '45 utáni orosz csatornalefolyóknak egyfajta különleges zajuk volt lehúzásnál és itt lecserélték a modern lehúzókat, hogy ezt a régi hangot reprodukálják. 1950-es hűtőszekrényeket osztottak szét a lakrészekben 1950-ben megszokott ennivalóval. S ahol voltak szavatossági határnapok, ott a régi lejárati feliratokat használták, s ami még furcsább, miután a kérdéses időpontokban a szovjet kereskedelem, legalább is a városok többségben, egy sor élelmiszerre még jegyrendszert használt, ezt is helyreállították s a résztvevők a reprodukált élelmiszerjegyeket használták is - az egykori logika szerint.
Egyébként a filmben használt hangot és a képi dokumentáció egy részét korabeli lehallgatóé-készülékekkel vették fel. Az embereknek egyébként mindenféle szamárságokat kellett jelenteniük a többiekről, és ezt állítólag rendben folyamatosan meg is tették. Az alkalmazkodás nem volt hihetetlenül nehéz. Végül is a toborzott önkéntes szereplők is szinte mind még a szovjet rendszerben születtek. A rendező ezekről a részletekről interjúiban kifejezetten büszkén beszél, és nem hiszi, máshol, más korban ez lényegileg másként lesz majd. Talán másmilyenek lesznek a beépíthető gyermekkori zajok, színek. De egyébként?
Berlin nem kért a Falból
A történet részletei szempontjából teljesen mindegy, hogy 1936-ban és 1952-ben is, ha másként is, de a kutatóknak a valóságban volt kiegészítő ellátásuk, a hústól az alsóneműig. Számomra az igazi kérdés, miért hitték a szervezők, hogy az ilyen részletek a mai kísérletező kedvű középosztálybelieknek fontosabbak, mint bármilyen modellezett, vagy kitalált zárt társadalmi modell szabályai? És hogy elsőosztályú fizikusoknak a vécé-lehúzó megszokott hangossága annyira fontos lehetett?
Ráadásul a harkovi szakasz után más tekintélyuralmi rendszerekkel, gondolom, a megjelenő német tőke miatt elsősorban az egykori NDK-s hangulatokkal hitte a filmvállalkozás a DAU-t spirituális kapcsolatba hozni. De hát minden politikai elméleti különbségtől is eltérően e “német totalitarizmus” színe, megvilágításai, illata összehasonlíthatatlanul nem szovjet volt. S persze, az 50-60-as években Nagyváradról Szegedre települő magyar tanárember is más színvilágba, szagokba, iskolai szabályok közé került. Nem tudom, ezek közül melyik volt politikailag valódibb, vagy ellenkezőleg mélyebben totalitárius. És egyáltalán feltehető-e egyáltalán ez a kérdés?
Amennyire az interjúkból kiderül, a rendezőt nem ez az unikális óriás babaház izgatta, hanem az, ahogyan az emberek alkalmazkodtak e környezethez. Landaunak, szerinte ez jutott, ami biztosan tévedés, mert például még a 20-30-as évek fordulóján állami ösztöndíjjal évekig járhatta Európát és valamennyi időt töltött személyesen a kor szinte összes nagy fizikusával, Bohrtól Heisenbergig. S különben is, tudhatjuk-e, hogyan hatott egy teoretikus lángelmére a tekintélyuralom, vagy egyáltalán a politika.
A multimédia projekt formaian orosz maradt, Landaut egy aktív sztárkarmester, az Oroszországban élő görög zenész, Teodor Currentzis játssza (decemberben zenekarával fellépett Pesten is). A szervezők szerint itt nem egyszerűen szerepről van szó, kerestek valakit, akit el lehet képzelni Landauként. Currentzis-nek egyébként a nemzetközi zenei világban egyesek számára zseniillata van, bár köze nem volt élelmiszerjegyekhez és talán hangos vécé-lefolyókhoz sem. Amúgy pedig zene vagy elméleti fizika: a különbségek talán nem olyan jelentősek. A projektnek egyébként sok hangos támogatója volt: Brian Eno, a sztár-operarendező Peter Sellars, Marina Abramovics, a performer, Anatolij Vasziljev, a nálunk is ismert orosz rendező, Törőcsik Mari tisztelője és barátja, továbbá első osztályú amerikai és kínai matematikusok, fizikusok. Pénz jött éveken át a legkülönfélébb forrásokból.
A nagy bemutató Berlinben lett volna, de nem jöttek össze az engedélyek. Ugyanis a projekt részeként tavaly nyáron-ősszel fel akarták Berlin belvárosában – mégpedig rögtön óriási méretben - építeni, szovjet betonmaradványokból a Falat. Önként jelentkezőknek, akik oda bezárkóztak volna, valamilyen koncentrált NDK-szerűséget kínáltak. Ráadásul úgy, hogyha nem bírják, csengővel jelezhetik, s akkor majd a vége előtt kihozzák őket. S történt volna mindez az Unter den Linden alatti, '89 előttről megmaradt, s most e célra összeillesztett földalatti pincékben. Az aktuális német hatóságok nem gondolták, hogy az egész az ördögtől való, de némi vita után egyszerűen nem engedték tovább a projektet. Szó volt itt totalitárius élményparkról, ahová vízum kellett volna 2 órára 15, egész napra 25 euróért. Amit kapsz, vagy kaptál volna, azt Berlinben Szabadságnak, a következő bemutatókon Párizsban Egyenlőségnek és majd a végén Londonban Testvériségnek hívják (hívták volna).
A párizsi show most kezdődik. Mégis mihez van köze a DAU-nak? Landauhoz a jelek szerint kevés. De azt legalább jobban megértjük, hogyan viselkednénk az akkori világban?
