A szobrokkal kapcsolatos „hitvitákat” sokan a bálványimádás, illetve a bálványrombolás primitív hagyományaiból származtatják. Gyakran pótolhatatlan és értékes műalkotások esnek ennek áldozatul, ahogyan pár éve a tálibok pusztításának a buddhizmus csodálatos alkotásai Afganisztánban. Michelangelo firenzei Dávid szobra is meztelensége miatt megannyi támadás áldozata volt, ám a városi Signoria kiállásának köszönhető, hogy a felháborodás nem törette össze.
Innen nézve persze aligha érthető a mai kor embere számára, mi kivetnivaló lehetett egy meztelen férfitest látványában. De ki tudja ma megmondani, hogy félezer esztendővel később hogyan vélekednek majd az utódaink azoknak az eltakarított, ledöntött, beolvasztott, összetört szobroknak a sorsáról, művészi értékéről, amelyek fölött gyakran órák alatt tör pálcát a politika? Évtizedek sem kellenek ahhoz, hogy – jobb esetben – szoborparkban végezzék köztéri pályafutásukat a korszak talán legkitűnőbb szobrászainak alkotásai. Pusztán azért, mert az általuk bronzba öntött, mészkőbe, márványba vésett személy egyik vagy másik politikai kurzus számára „nem kívánatos” lett.
Az elmúlt években valóságos szobordöntő cunami söpört végig az országon. Varga Imre számos kitűnő alkotása esett ennek áldozatul. Bár Belgiumban, Franciaországban, Lengyelországban, Németországban, Norvégiában és Izraelben felállított szobrait aligha fenyegeti ilyesmi, hiszen Varga minden alkotása az emberről szól, legyen az Derkovits Gyula, Szabó Lőrinc, Bartók Béla, Wallenberg, Károlyi Mihály, Lukács György, netán a padon pihenő Lenin. Marton László Dunára néző József Attila-szobra, vagy most éppen Varga Tamás Nagy Imre-szobra sem kerülhette el politikai viharokat.
A napokban Rózsa Péter Utcafront című műsorában Mélyi József művészettörténészt faggatta Nagy Imre szobrának eltávolítása kapcsán: vajon a köztéri szobrok állítása művészeti vagy pusztán politikai kérdés? A szakember úgy véli, ez utóbbi, hiszen az elmúlt évtizedben Wass Albertnek gyakrabban állítottak szobrot, mint mondjuk József Attilának. Már jó ideje a múlté az a szemlélet, hogy a köztéri szobroknak tanítani, ízlést formálniuk kell. A mai kormányzat döntéseit a történelmi múltba nézés, korábbi „nemzeti nagyságunk”, a két világháború közötti Magyarország iránti nosztalgia irányítja. Erről szól a Kossuth tér régi-új arculata is.
Ami a Nagy Imre emlékművet illeti, Mélyi szerint aligha fogják új helyen felállítani. Korábban a szobor inkább turisztikai látványosság volt, amelynél fényképezkedni lehetett, de abban a pillanatban, hogy szóba került az eltávolítása, politikai figyelmet kapott. Ha újra felállítják valahol, kultuszhellyé, valaminek a megtestesítőjévé válhat, amit a legkevésbé sem szeretne a NER.
Kell ahhoz némi szerencse, hogy a művészeti alkotások túléljék a politikai viharokat. Ha elődeink is olyan szűklátókörűen kezelték volna ezt a kérdést, mint korunk hazai politikusai, akkor ma alighanem szegényebb volna a világ számos értékes műalkotás látványával.