Szinte észrevétlenül korszakhatárhoz érkezhetnek a magyarországi bérkövetelések, ha a győri autóipari alkalmazottak sztrájkharca eredményes lesz - amit egyébként nem lehet kizárni. Az Audi menedzsmentje számára fel van adva a lecke, hogy engedjenek-e a kizsákmányolás fokából vagy sem, ami persze nemcsak közgazdasági kérdés, hanem szociológiai is.
Ha majd Németországban, Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban vagy bárhol a világon, ahol a magyarországi társaságok cégcsoportjainak igazgatótanácsai döntéseket hoznak, nem úgy tekintenek térségünkre, mint a Nyugat meghosszabbított munkapadjaira, akkor felcsillanhat a remény, hogy nemcsak az alkalmazottak általános képzettségének, hanem igényeinek is megfelelő bérezést nyújtanak. Persze kétség sem fér hozzá, hogy a kezdeti csáberő az itteni olcsóbb munkaerő volt, de a 2000-es évekre már fordult a kocka, a leánycégek teljes körűen beilleszkedtek a termelési láncba.
Az egységes európai minimálbér bevezetését a baloldaltól a szélsőjobbig zászlaikra tűzték a pártok, akárcsak az ágazati szakszervezetek, de még Brüsszelben is többször szóba került. A tíz évvel ezelőtti gazdasági világválság csak egy időre jegelte a követeléseket. A német vasasszakszervezet pedig felismerte: a saját tagságát is védi, ha - például Győrben - erősödik a magyar munkavállalók érdekvédelme. Internacionális partnerségi - tanácsadó és oktatási - irodát nyitottak, és mára megtanították kollégáikat, hogyan lehetnek eredményesek.
A sztrákjog rendszerbe foglalását az Európai Unió nemzeti hatáskörbe utalta, bár a kereteket egyezményben rögzítették. Az uniós szervezetek máig ódzkodnak attól, hogy ha egy tagállamban rossz jogszabály születik - lásd a NER ellentmondásos sztrájktörvényét -, a tagállam döntését szankcionálják. A kikényszerítés nemzeti feladat marad.