A kutatásból a többi között kiderül, hogy a rabszolgatörvény elfogadottsága – nem meglepő módon – éppen a Fidesz szavazóinak körében a legmagasabb: 66 százalékuk támogatja, pedig ez az arány egy hónappal korábban még csak 57 százalék volt. Vagyis a kormánypárt szavazói egyre biztosabbak abban, hogy jó döntés született, bár valószínűbb, hogy a civil utcai tiltakozások és ellenzéki akciók „megijesztették” és újra viszonylagos egységbe kovácsolták a Fidesz táborát. Az ellenzéki szavazók körében ezzel szemben szinte egyhangú a törvény elutasítása. A szocialista szimpatizánsok 89, a jobbikosok 87 százaléka utasítja el a túlórák számának emelését. Mindezzel összhangban a törvény elfogadása miatti tüntetésekkel és utcai megmozdulásokkal a megkérdezettek 63 százaléka inkább vagy teljesen egyetért, 31 százaléknyi elutasítóval szemben. Leghatározottabban a Jobbik szavazói állnak az utcán demonstrálók pártján – 90 százalékuk ért egyet a tüntetésekkel, míg az MSZP szavazóinak körében ez 74 százalék. Egy esetleges sztrájkot, útlezárásokat viszont már valamivel kevesebben támogatnának: összesen 54 százalék.
Kormánybuktató karakter
A Publicus által megkérdezettek 44 százaléka gondolja, hogy a szakszervezetek képesek megszervezni egy országos sztrájkot, és még a Fidesz szavazóinak 38 százaléka is így vélekedik. „Az elmúlt hetekben az ellenzéki szavazótáborban kialakult egyfajta csodaváró hangulat. Ha már az EU-nak nem ment, most a szakszervezetektől várják, hogy bírják rá Orbán Viktort a politikája megváltoztatására, mi több, a lemondásra. Ezt a hangulatot az ellenzéki pártok is fűtik, amelyek országos sztrájkról beszélnek, és a szakszervezetekre tolják annak felelősségét, hogy ezt sikerül-e megszervezni. Ezért van irányukban egy csalódottság, ami szerintem nem logikus. A szakszervezeteknek soha nincs kormánybuktató karaktere, legfeljebb egyes intézkedések ellen tiltakozhatnak” – mondja Kiss Ambrus politológus, a Policy Agenda vezetője, aki szerint ezért is vált ketté az elmúlt két hétben sok szempontból a szakszervezetek és az ellenzéki pártok útja. „Sztrájkot általában nem a kormány, hanem egy munkáltató ellen szerveznek az emberek, mert vele van érdekkonfliktusuk. Ráadásul a kár is a munkáltatóé, nem a kormányé” – teszi hozzá. (Bár – és ezt már mi fűzzük hozzá, egy országos sztrájk egy regnáló kormánynak is fájdalmas lehet.)
A szakszervezeti mozgalom Magyarországon a rendszerváltás után számos politikai vihart és korrupciós botrányt volt kénytelen elviselni. Nem véletlen, hogy mára mindössze 300-320 ezer tagjuk van országosan. A dolgozók körében jó ideje általános az a nézet, hogy a szakszervezetek nem képesek őket érdemben megvédeni, és a bérek is azért alacsonyak, mert nem elég határozottak az érdekvédelmi csoportosulások – állítja a szakértő. A szakszervezetek megítéléséről és az elvárásokról sokat elmond, hogy a Publicus kérdéseire válaszolók 55 százaléka szerint még a jelenlegi, sok tekintetben kevés mozgásteret hagyó törvények mellett is tehetnének többet a munkavállalók képviseletéért.
Nyomáspróba
Mindebből jól látszik, hogy most hatalmas a nyomás az érdekvédőkön, talán nagyobb is, mint indokolt lenne. „Sztrájkot csak olyan helyen lehet szervezni, ahol van valós szakszervezet. A versenyszférában a 100 fő felett foglalkoztató cégeknél összesen 1,1 millió ember dolgozik, valójában ők fogják eldönteni, hogy lesz-e munkabeszüntetés az országban, nem az a nagyságrendileg 10 ezer ember, aki rendszeresen tüntet. A közszolgáltatást végző, például közlekedési cégeknél szinte lehetetlen megszervezni, mivel hosszas procedúra után a bíróság dönti el, hogy mi az az elégséges szolgáltatás, amit muszáj elvégezniük” – mondja Kiss Ambrus, aki szerint egyértelműen a versenyszférában fog eldőlni, hogy van-e értelme sztrájkolni.
A Publicus kutatásában megkérdezettek 38 százaléka mondta, hogy a munkahelyén működik szakszervezet, és 14 százalék állította magáról, hogy tag. A valóságban jóval kevesebben vannak: miközben évek óta folyamatosan csökken a szakszervezetek munkahelyi jelenléte (körülbelül a munkahelyek negyedében működik), ezzel együtt a szakszervezeti tagok aránya is, a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) 2015-ös adatai szerint. Amíg 2001-ben a válaszadók 19,7 százaléka vallotta magát szakszervezeti tagnak, addig 2015-ben már csak 9 százalékuk. (2015-ben arra a kérdésre, hogy működik-e munkahelyén szakszervezet, az érintettek 12,5 százaléka nem is tudott válaszolni.)
Ezek jóval alacsonyabb számok, mint a fejlettebb nyugati demokráciákban, márpedig kutatások bizonyítják, hogy azokban az országokban, ahol magasabb a szakszervezeti szervezettség, a jövedelmi különbségek is enyhébbek. 1985-ben az OECD-országokon belül nagyjából a dolgozók 30 százaléka volt szakszervezeti tag. Ma ez csak 17 százalék. Ezek az átlagok azonban jelentős különbségeket rejtenek az országok közt. Észtországban csupán a dolgozók 4,5, Törökországban 6, míg Svédországban, Finnországban és Dániában 65, Izlandon pedig 92 százaléka szakszervezeti tag.
Úttörők kerestetnek
Az alkalmazottként dolgozók 30 százaléka mondta a Publicus kérdésére, hogy részt venne egy országos általános sztrájkban, további 22 százalék úgy nyilatkozott, hogy bár nem venne részt, támogatná a munkabeszüntetőket és kifejezné a szolidaritását. 45 százalékuk viszont ellenzi a sztrájkot. „A dolgozói társadalom nagy része még nem érzi, hogy a túlóratörvény miatt rosszabb helyzetbe kerülne – mondja Kiss Ambrus. – Már csak azért sem, mert egyre több hír szól arról, hogy mely cégeknél nem vezetik be a törvény intézkedéseit. Egy ágazatokon átívelő sztrájkhoz kellenének olyan élcsapatok, amelyek elsőként lépnek. Akkor valószínűleg többen csatlakoznának, de még nem látszik, kik lehetnek az úttörők” – teszi hozzá. Az ellenzéki pártok szinte semmit nem kockáztatnak azzal, hogy napirenden tartják ezt a témát, a szakszervezeti vezetőknek viszont sok vesztenivalójuk van. Egy elhamarkodottan, rosszul megszervezett munkabeszüntetés, amin kevesen vesznek részt, nagy kárt okozhat.
A kutatás azt is igyekezett kideríteni, hogy az emberek mennyire támogatnák bizonyos „érzékeny” területen dolgozók munkabeszüntetését. Míg a nagyüzemek dolgozóit 58, a közlekedési vállalatok alkalmazottait 52, a tanárokat pedig 55 százalék támogatná, ha sztrájkolni szeretnének. Az orvosokkal kevésbé megértőek, munkabeszüntetésüket csupán 34 százalék támogatná, további 19 százalék pedig csak abban az esetben, ha biztosítanának egyfajta csökkentett szolgáltatást. „Nem meglepő, hogy az egészségügyi sztrájkot utasítják el a legtöbben, hiszen ott az ellátásnak mindenképpen működnie kell. De összességében a kutatás elég magas támogatottságot mutat, hiszen a közlekedési vállalatok esetében például az 52 százaléknyi egyértelmű támogató mellett van további 14 százalék, aki csökkentett szolgáltatás mellett a sztrájkolók mellett állna. Pedig a közlekedés egy olyan terület, ami nagyon sokakat érint” – mondja Kiss Ambrus.
A jelenlegi helyzet sorsdöntő lesz a szakszervezeti mozgalom számára, ez az a pillanat, amikor a munkaerőhiány miatt jóval erősebb a tárgyalási pozíciójuk, mint korábban. Nagy figyelem övezi őket, és ha most sikerül eredményeket elérniük és jól élniük ezzel a helyzettel, sokat változtathatnak az alapvető megítélésükön. „Attól függ, mi a siker mércéje. Ha azt várják tőlük, hogy kergessék el a kormányt, a kudarc szinte borítékolható. De ha azt tekintjük sikernek, hogy a munkáltatók végül nem lesznek képesek bevezetni a túlóratörvény intézkedéseit, mert a szakszervezetek ezt elérik cégenként, bebizonyítják, hogy van értelme a dolgozói önszerveződésnek” – összegez a szakértő.
