Amíg csupán a városi közparkjainkat nézte építési teleknek, zöldmezős beruházási helyszínnek a kormány, sokan nem értették, mekkora a baj. Most viszont már a magyar kultúra alapintézményeivel játssza ugyanezt a játékot a kormánypárt.
A Közgáz, a CEU, az ELTE, a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Szegedi Tudományegyetem – biztosan létezik olyan nézőpont (nem az enyém), ahonnan szemlélve ezek egyike-másika nem tartozik a szellemi életünk központi infrastruktúrájához, azt viszont talán senki sem gondolja ebben az országban, hogy az Akadémia is odadobható a politikának szabad prédául. Márpedig most a Széchenyi István által alapított MTA fideszesítése zajlik, és annyit a jelen rezsim csendes szimpatizánsai is megtanulhattak az elmúlt években, hogy a „fidesz(es)” előtag (fideszes alkotmánybíróság, fideszes médiahatóság, Fidesz-bíróság, Fidesz-demokrácia) ugyanúgy lefelé pozicionál – még a nem annyira dicső közelmúlthoz képest is –, mint ahogyan az előző rendszerben sem többet, hanem sokkal kevesebbet jelentett a „népköztársaság” a valódi köztársaságnál.
Az Orbán-kormány az Akadémiát is ugyanazon választás elé állította most, mint korábban a CEU-t: betagozódik a rendszerbe – elfogadva, hogy immár nem a tudomány, hanem a politika logikája érvényes; hogy a kormány mondja meg, hogy mit szabad kutatni, sőt azt is, hogy mi legyen az eredmény (a Magyarságkutató Intézetben már tudják, sőt mi is tudjuk, hogy milyen konklúzióra fognak jutni a magyar nép eredetéről) –, vagy fel is út, le is út. A Magyar Tudományos Akadémia a jellegéből adódóan nem tud olyan könnyen átmenni a határon, ahogyan egy nemzetközi egyetem, de elmennek majd a kutatók. Nyelveket beszélő, több diplomás, kutatási gyakorlattal rendelkező tudósok nem szoktak mostanában sokáig ténferegni a globális munkaerőpiacon. A vesztesek mi leszünk (az ország), a Fidesz meg majd be- és lelakja az Akadémiát, vagy elveszi a pénzét, és alapít helyette egy másikat, magának.
Utóirat (Lovász Lászlónak): Nagy Imre sem született szabadságharcosnak.