Ronggyá játszott, világsikerű musicalt műsorba venni egyfajta biztonságos igénytelenség egy színház részéről, hiszen a siker már csak a hírnév és az ismert slágerek miatt garantált, bukni tehát nem lehet vele, viszont művészi oldalról sem késztet nagy kihívásra, hiszen csak össze kell lapátolni a korábbi bemutatók kegyes pillanatait, s szépen átfésülve, egymás mellé rakosgatva ki kell pakolni a rivaldafénybe. Kivéve, ha a rendezőben valóban megmozdít valamit a darab, s nemcsak a leporolásig jut el, hanem sikerül lecsupaszítania, s saját, mélyebb, önálló gondolatokkal feltöltenie.
A kaposvári Csiky Gergely Színház Chicagójának nagyjából az ötödik percében derül ki, Bozsik Yvette előadása az előbbi vonalat követi. Bár valódi rendezésről nem is lehet beszélni, ahogyan a koreográfus korábbi, kaposvári darabjai esetében sem, hiszen a prózai, illetve mozgásszínházi elemeket ezúttal sem sikerül harmonikusan ötvöznie, a hangsúly utóbbi felé tolódik el, ami még nem is lenne baj egy musical esetében, csakhogy míg a táncos elemek a lehetőségekhez – vagyis az aprócska, művelődési házas színpadhoz – mérten kidolgozottak, addig a színészi játék elegendő instrukció – gondolat? – híján esetleges. Ami persze magával hozza: a színpadra lépők saját ötleteik és tehetségük alapján formázzák szerepeiket – ki több, ki kevesebb sikerrel.
Így viszont a kaposvári Chicago csak egy a sok, csontig lerágott Ebb-Fosse-Kander bemutatók közül, melyet nagyjából akkor felejt el az ember, amikor kilép az épületből, illetve marad a bosszankodás: ezt így minek? Merthogy azért az is kiderül, hogy a színpadra lépők egy része megfelelő instruálás esetén akár érdemi két és fél órás szórakoztatásra is képes lett volna.
A kettősgyilkosságért lecsukott revüsztár Velma Kellyt megformáló Zsíros Linda énekhangja és mozgása például még ebben a konstrukcióban is érvényesül, ráadásul színészi játéka is harmonikusan idomul előbbiekhez, ahogyan a vendégként Billy Flinn védő bőrébe bújó Hüse Csaba prózai és musicales világa között sincsen éles kontraszt. Sarkadi Kiss János pedig tulajdonképpen szerencsésnek mondhatja magát, hiszen Amos Hartként jellemzően klasszikus színészi szerep jut neki, s karakterét maga alakítván kellemes színfoltja a produkciónak, ahogyan a Mary Sunshine-t megformáló Nyári Szilvia énekhangja is tökéletes.
Talán éppen emiatt nagy a kontraszt a színpadon: Mikecz Estilla nagyravágyó Roxie Hartja ugyanis Velma és Mary mellett igencsak halovány, hangjában sokszor elcsúszó és erőtlen, mozgásában darabos. És még ordítóbb a különbség Morton mama láttán. Hogy mutatna az Eiffel-torony Ulánbátorban, vagy Türkménbasi szobra Genfben? – jut az ember eszébe Kéri Kittyt nézve, aki idegen test a darabban: a táncos részekből valamiért – khm… - kihagyták, az énekben gyengélkedik, színészi játéka pedig felszínes és semmitmondó.
A tánckar viszont profi munkát végez, persze ezt a kaposváriak már megszokhatták Bozsik Yvette társulatának tagjaitól, akik közül Vati Tamás ezúttal is pluszfeladatot kap, ám konferansziéként nem tud hozzátenni a darabhoz, a játszóhely miatti kényszerű átkötésekben pedig zavaróan fárasztó: az éjjeliedény-step a legutolsó falusi Ki Mit Tud?-on is gyalázatos betét lenne. Nem úgy Gulyás Anna szólója: a Hattyú halála egy emeletes sodronyágyon a darab maradandó pillanatainak egyike. Kár, hogy ezekből kevés jut, ahogy a társadalmi mondanivaló-kritika sem kap megfelelő hangsúlyt.
Egy ziccer megint kimaradt.
