Foglalkozása: színész-filmrendező. Nem is gondolnánk, hogy milyen sokan jogosultak manapság valami ilyesmit íratni a névjegyükre. Ha megpróbálunk a káoszban rendet rakni, és a rendezői sikerek és kvalitások szerint szeretnénk felállítani egyfajta sorrendet, akkor a lista elejére minden bizonnyal Clint Eastwood kerülne. Noha a nyolcvankilenc éves művész színészként is filmtörténelmet írt, az igazi szenzáció vele kapcsolatban, hogy rendezőként sikerült a saját jelentőségét is túlszárnyalnia, és úgy tudott megöregedni, hogy az ezredfordulóra a tengerentúli mozgóképművészet legnagyobb élő alakjává nőtte ki magát.
A színész Eastwood már azzal beírta magát történelembe, hogy az ő alakjához kötjük az 1960-as évek névtelen pisztolyhősét, aki Sergio Leone klasszikus spagettiwestern-trilógiájában belovagolt a képkompozícióba, igazságot szolgáltatott, majd sorsszerűen továbbállt, ellovagolva az ismeretlenbe. Ugyanígy hozzá fűződik a hetvenes évek amerikai mozijának „bekeményedése” is: Piszkos Harryként, 45-ös Magnumjával, cinikus megjegyzéseivel ő lett az a zsaru, aki, ha szükséges – értsd: ha a törvény nem eléggé hatékony – akkor egyszemélyben rendet tesz.
Ugyanekkor kezdett el rendezni is (1971-ben debütált a Játszd le nekem a Mistyt! című drámával), de csak sokkal később kezdték igazán komolyan venni ezt az oldalát. Karrierje szempontjából több mint beszédes, hogy színészként sosem kapott Oscart, de rendezőként kétszer is: 1993-ban a Nincs bocsánatért, 2005-ben pedig a Millió dolláros bébiért. (Két további rendezői jelölést is begyűjtött a Titokzatos folyóért és a Levelek Ivo Dzsimáért.) Aztán jött a bejelentés: a 2008-ad Gran Torinóban áll utoljára a kamerák elé és csak rendezőként és producerként tevékenykedik tovább. Az ígéretet először 2012-ben szegte meg, amikor korábbi asszisztense, Rober Lorenz kedvéért beugrott Az utolsó csavar főszerepére. De ez semmi ahhoz képes, hogy csaknem kilencven évesen vállalta, hogy ismét önmagát dirigálja a kamera mögül: a végeredmény a most mozikba kerülő A csempész, amely csodálatos pillanatokkal, jelenetekkel teli alkotás.
A csempész megtörtént eseményt dolgoz fel: címszereplője a kilencven éves koreai háborús veterán Earl Stone (Eastwood), aki egész életében inkább ismeretlenekkel bulizott, mintsem a családtagjaival törődött volna. Egyetlen állandó hobbija, hogy virágokat termeszt, még akkor is, ha emiatt csődbe megy. Unokája esküvői elővacsoráján aztán robban a bomba: volt felesége beolvas neki, a lánya (akit egyébként Clint egyik valódi lánya, Allison Eastwood alakít) szó nélkül elmenekül előle, az unoka pedig csalódott, hiszen üres kézzel érkezett a nagyapja. Aztán az egyik felszolgálólány pasija ad Earlnek egy telefonszámot, ahol kaphat munkát. Csak néhány táskát kell Mexikóból Chicagóba szállítania. Így lesz végül Earl kokaincsempész, aki a bevételből megoldja az unoka esküvőjét, egyetemi tandíját, felújítja a leégett veteránközpontot – tehát a piszkos pénzt nemes célokra használja.
A nemes szó itt a fontos, mert A csempész különlegessége épp a finomságaiban rejlik. A sötét és drámai témát Eastwood bölcsességgel átitatott humánus humorral teszi egyszerre könnyűvé, szerethetővé és végtelenül méllyé. A tabutémákkal elegáns könnyedséggel bánik, a szemmel láthatóan konzervatív Earl úgy használja a tiltott szavakat, hogy közben nem lehet haragudni rá. Mindemellett Eastwood rendezőként és színészként egyaránt zseniálisan mutatja azt a folyamatot, ahogy egy az életét elfuseráló ember feje lágya öregkorára csak benő, rájön az élet értelmére és azon fakad ki, hogy nem tud több időt vásárolni magának. Elismerem, túl nagy szavak ezek így papíron, a vásznon Clint Eastwood sokkal hitelesebb ebben a műfajban. Jelenleg mindenkinél.
Forgalmazza az InterCom
