A történelemtanárok Vak Béla-effektusnak hívják azt a jelenséget, amely évtizedek óta akadályozza a tananyagcsökkentést. Jelesül, hogy elméletben mindenki egyetért: ne tanítsuk meg az összes Árpád-házi királyt, mert például erről a szegény Béláról még a középkorászok sem tudnak többet, mint hogy vak volt. Aztán amikor eljön a tankönyvírás ideje, rendre felbomlik a konszenzus: most pont II. Bélát hagyjuk ki?
Talán távoli a példa, de plasztikus. Legalábbis nekem ez jutott eszembe arról a körvonalazódni látszó kezdeményezésről, hogy az ellenzék közös listát indítson az európai parlamenti választáson. Hiszen ennél logikusabbat elképzelni is nehéz egy olyan történelmi pillanatban, amikor az utcán és a parlamenti padsorokban is egymás mellé fésülődik mindenki, aki a fájdalmasan rövid életéből most már a lehető legkevesebb időt szeretné elpocsékolva látni Orbán Viktor uralma alatt. Mivel a következő megméretés, ahol a hivatalos keretek rámájába lehet önteni ezt a felismerést, az EP-választás, adja magát a gondolat, hogy egy mindenkiért, mindenki egyért.
A Vak Béla-effektus majd csak ezután következik. A külön indulás mellett is rengeteg érv szól ugyanis. Vegyük csak a legevidensebbet: miközben a Fidesz népszavazásnak és nemzeti konzultációnak álcázva időről időre "méri" a saját népszerűségét a teljes mintán, az ellenzéknek csak a valódi választásokon van esélye visszajelzést kapni arról, melyik pártnak valójában hogyan állnak az esélyei. A Fidesz csalárd választási törvénye által kikényszerített együttműködések miatt pedig eddig épp a tisztán listás európai megméretés volt az, ahol feketén-fehéren megmutatkoztak a számok.
Egy összefogás most nehéz helyzetet teremthet: nemcsak az Unió az ottani pártszövetségekre fókuszáló választási logikáját kell kerékbe törni, hanem előre, a tárgyalóasztalnál kell lejátszani a tűz és víz házasítását és a nagy bizalmi tőkét feltételező egyezségeket is. Vissza a kezdetekhez - mintha 1989-et írnánk megint.
Csak most nem a kommunista pártállam lebontása a cél.