Németországban rendkívül fontos politikai változások mennek végbe, melynek következményei még nem láthatóak. Ugyanakkor semmi garancia sincs arra, hogy Angela Merkel kancellár kitölti 2021-ig szóló mandátumát függetlenül attól, hogy most is a belpolitika egyik leghitelesebb személyiségének tartják, s népszerűsége nőtt azóta, hogy már nem a kereszténydemokrata CDU elnöke.
Kicsit balszerencsés az idei politikai év Németországban abból a szempontból, hogy ősszel éppen három kelet-németországi tartományban rendeznek választást, vagyis olyan helyeken, ahol erős a jobboldali radikális Alternatíva (AfD). Ez pedig számos kérdést vet fel. Mi lesz a nagykoalícióval, ha túlnyeri magát az AfD? Milyen hatást gyakorolna a szélsőjobboldal megerősödése a német belpolitikára? Átgyűrűzik-e az AfD kivételes népszerűsége a nyugatnémet tartományokra is? Ezek a kérdések az uniópártok és a szociáldemokraták számára is fejtörést okoznak már csak amiatt is, mert a volt NDK területén egyelőre nem találták meg az AfD ellenszerét függetlenül attól, hogy a párt országosan megrekedt a 14-15 százalékos szinten. Mindez azt jelenti, hogy a berlini kormánynak az őszi választásokig fokozott figyelmet kell szentelnie Kelet-Németországnak.
Az előjelek nem éppen kedvezőek. A koalíció pártjainak továbbra sincs meggyőző koncepciójuk arra, hogyan állíthatnák meg az AfD keleti felemelkedését, inkább némi bénultságot tapasztalhatunk e téren. Még december közepén tették közzé azt a Forsa által készített felmérést, amely szerint ha csak Kelet-Németországban most rendeznének parlamenti választást, a CDU 32 százalékkal az élen végezne ugyan, de 6 százalékkal maradna csak el mögötte az Alternatíva. A Balpárt lenne a negyedik 16 százalékkal, a politikai erőt a Zöldek követnék 9 százalékkal. S most jön a feketeleves. Az SPD mindössze az ötödik legnépszerűbb párt, 8 százalékos támogatottsággal. Ez is csak megerősíti: a szociáldemokraták országos gyengélkedésének elsősorban az az oka, hogy példátlanul népszerűvé vált az AfD a keleti régióban.
Miért gondolkoznak a volt NDK területén másként a politikáról, mint Nyugaton? A két országrész között máig megmaradtak a különbségek, s itt elsősorban nem is a valamivel alacsonyabb keleti életszínvonalról beszélünk, hanem arról: túl nagyok az eltérések a politikai hozzáállásban. A bevándorlásellenes megmozdulásairól ismert Pegida aligha válhatott volna túl népszerűvé Nyugat-Németországban, márpedig e mozgalomnak nagy szerepe volt az AfD későbbi térnyerésében. Ebben az országrészben az emberek érzékenyebben reagáltak a menekültek tömeges beengedésére is, mert féltették tőlük munkájukat, életszínvonalukat. Mint a Die Zeit fogalmazott, véget ért az a konszenzus, ami a keleti és nyugati országrész között jött létre az újraegyesítéskor. Az új rend szinonimájává az egykor Marx Károly nevét viselő Chemnitz vált, ahol tavaly idegenellenes szélsőjobboldali túlkapásokra került sor.
Mindezek alapján teljesen érthető, hogy a német politikai élet jeles személyiségei nagyon tartanak 2019-től. A májusi európai parlamenti választás eredménye kiszámíthatatlan, de az igazi dráma a szeptemberi szászországi és brandenburgi, illetve az októberi türingiai választással jöhet. Akár mindhárom tartományban az AfD végezhet az élen, ami azért is sajátságos, mert a munkanélküliség több kelet-németországi régióban az újraegyesítés óta a legalacsonyabb szintre süllyedt. Sőt, némely területeken már egyre nagyobb a munkaerőhiány.
Az AfD várható kelet-németországi előretörése miatt nem kizárt, hogy 2019 "annus horribilis" lesz nemcsak a német nagykoalíció, hanem Angela Merkel számára is. Ezért érdemes több forgatókönyvet is számba venni. Ha az SPD nagyon leszerepel ezeken a választásokon, amire jelenleg nem is kicsi az esély, a párt elhagyhatja a nagykoalíció süllyedő hajóját annál is inkább, mert ősszel kívánják felülvizsgálni a nagykoalíciós együttműködés eredményeit. Az ifjú szociáldemokraták már régóta nagy nyomást gyakorolnak a pártvezetésre, hogy az ellenzékiséget válasszák a kormányzás helyett. Ugyanakkor a kilépés ellen szól, hogy az SPD-nek nem igazán erőssége az ellenzéki politizálás, így semmi garancia sincs arra, hogy megerősödne, ha szakítana Angela Merkellel.
Bár decemberben, miután Annegret Kramp-Karrenbauert választották meg a CDU elnökének, a párt nagyágyúi azt demonstrálták, hogy egy emberként sorakoztak fel az új pártelnök mögött, a szélsőjobb esetleges térnyerése azonban ismét hatalmi harcokhoz vezethet a kereszténydemokratáknál. Újra arról indulhat vita, merre induljon el a párt, ne karolja-e fel azokat a témákat, amelyeket az AfD előszeretettel emleget. Ez pedig azt is jelentheti, hogy belülről buktatják meg Angela Merkelt, ami aztán beláthatatlan folyamatokat indítana el. Erre a forgatókönyvre azért nincs nagy esély, mert a 2018-as év legnagyobb tapasztalata éppen az lehetett a CDU illetékesei számára: a nyilvánosság előtt lezajló viták, a kaotikus helyzet árt legtöbbet a pártnak.
Elvileg nem zárható ki, hogy Angela Merkel még az idén visszalép a kancellári tisztségtől Kramp-Karrenbauer javára. Ezzel kifoghatná a szelet Wolfgang Schäuble parlamenti elnök vitorlájából. A volt pénzügyminiszter, aki a CDU elnökségéért indult Friedrich Merz pártfogója volt, ugyanis úgy vélte, ha valakit pártelnökké választanak, még nem jelenti azt, hogy ő is lesz a következő kancellár. Ha azonban Merkel visszalépne pártfogoltja javára, ez a felvetés okafogyottá válik. Merkelnek a pártelnöki tisztségről való lemondása mutatja: van benne annyi emberi nagyság, hogy a kellő időben visszalépjen.
Természetesen elviekben az sem kizárt, hogy az SPD esetleges kilépése esetén újjáélednek a Jamaica-koalícióról (az uniópártok, a Zöldek és a szabaddemokrata FDP együttműködése) szóló tárgyalások, vagy hogy Kramp-Karrenbauer vezetésével kisebbségi konzervatív kormány alakul. Ezek azonban most még legalább olyan merész latolgatásoknak tűnnek, mint az, hogy esetleg előrehozott választást kell kiírni. Egy biztos, nem vár könnyű év Németországra.
