Ha ragaszkodnánk a hagyományokhoz, vagy a szokásokhoz, akkor most a szilveszteri műsorokról kellene írni. Ezzel szinte a lehetetlenre vállalkoznánk.
Különben is, mit elemezgessünk ezerszer látott filmeket, amelyek a legtöbb adó kínálatában szerepeltek. Vagy miért próbálnánk meg értékelni az értékelhetetlent, az ezerszer látott kabarétréfákat, amiket néhány csatornán a vidámság látszatáért ismételgettek. Netán írhatnánk az egyetlen, külön erre az alkalomra készített produkcióról, amely a Duna TV műsorában szerepelt és a hangzatos Thália szilveszter címet kapta. Ami egyrészt jelezte, hogy szakítottak a sokéves hagyománnyal, ezúttal nem Balázs Péter és az ő szolnoki társulata szórakoztathatta az óév utolsó perceiben a nagyérdeműt. Másrészt tükrözte, hogy most a Thália Színház az új kedvenc, a társulatot felerősítették néhány igazán kitűnő művésszel – így a Nemzet Színészei közül Bodrogi Gyulával, Haumann Péterrel és Molnár Piroskával – és még csak azt a látszatot sem próbálták kelteni, hogy élő adásról lenne szó. Viszont beleadtak apait-anyait, régi slágereket és szintén régi kabarétréfákat láthattunk mai feldolgozásban. Nagyon-nagyon változó színvonalon. És bebizonyosodott, hogy majdnem 16 évvel halála után még mindig nincs szilveszter Hofi nélkül. Általa sikerre vitt számokat (is) előadtak napjaink népszerű művészei. Közülük kétségkívül kiemelkedett Malek-Szenes örökérvényű dala, az Egy kiöregedett vadászkutya Bodrogi Gyula értő tolmácsolásában. Tudják, ami úgy végződik, hogy „az igazságból elveszett az i” – és ma talán még aktuálisabb, mint valaha.
De ez a szilveszter most ennyit ér, és egyébként is van más, fontosabb témánk. Ami egy szomorú eseményhez kapcsolódik: kedden délelőtt az Új köztemetőben kísérik utolsó útjára Erdei Istvánt. Meglehet, ez a név sokaknak nem mond semmit, hiszen mindenki úgy ismerte: Béka. Ez becenév volt, de több is annál. Ha kimondjuk, jelképez foglalkozást, hivatást, emberséget és legfőképpen: a Televíziót. Nem véletlen, hogy december 11-i halála után sokan úgy emlékeztek rá, számukra ő volt a Televízió (még a klasszikus, közszolgálati Magyar Televízió), s az ő távozása végképp annak a tévének a halálát is jelenti.
Pedig nem csinált semmi különöset. Elősegítette, hogy műsorok készüljenek és megoldotta a felmerülő problémákat. Ennyi. És mégis milyen sok. Az Aczél Endre által vezetett Híradóban ismertem meg, s volt szerencsém néhány évig együtt dolgozni vele. Valóban munkakapcsolat volt, sokat – se előtte, se utána – nem tudtam róla. Nem ismertem „előéletét”, vagyis azt, hogy több mint egy évtizedig az Omega együttes egyik legfontosabb technikai segítője volt. Nem véletlen, hogy halálhírét is ők közölték, hiszen a kapcsolat sosem szakadt meg. A Híradónál mi csak annyit láttunk ebből, hogy mindenkit ismert. Hol Fenyő Miklós bukkant fel mellette a folyosókon, hol Berkes Gábor, de nyilván abban is szerepe volt, hogy a Híradó egyik szignálját Presser Gábor készítette. Bármit kértünk tőle, biztosak lehettünk, hogy el van intézve. S ebből a szempontból lényegtelen volt, hogy hogyan él, milyen autója vagy kutyája van.
A romániai forradalom első napján, 1989. december 22-én – aznap, amikor Ceausescu kénytelen volt elmenekülni – a Híradó késő esti, 3. kiadását szerkesztettem. Ez volt az a műsor, amely – szakítva minden korábbi szokással – majdnem négy órán át tartott és igyekezett percről-percre követni a bukaresti eseményeket. Béka nélkül az a Híradó sem jöhetett volna létre. Szervezte a bejövő vendégeket, az élő kapcsolásokat, a különféle bejátszásokat és még néhány klipet is szerzett, amikor a stábnak arra volt szüksége, hogy néhány percig ne az aktuális képeket lássák a nézők. Mindezt végig a háttérből, óriási tudással és biztonságérzetet sugározva maga körül.
Már írtam arról, hogy tévéműsort csinálni valódi csapatmunka. Bár a képernyőn – a kamera előtt – csak egy műsorvezető látszik, netán egy vendéggel beszélgetve, de mögötte rengeteg ember összjátéka van, hogy a néző a megszokott adások képét láthassa. Operatőrök, vágók, rendezők, világosítók, műszakiak (hang- és képmérnökök, technikusok), gyártásvezetők és még sokféle szakma képviselőinek összehangolt tevékenységére van tehát szükség. Béka a háttérmunkások közül is kiemelkedett. Pedig termetre nem volt nagy, csak a munkában. Szájában az elmaradhatatlan cigarettával, rekedtes hangon segített mindig. Amit éppen kellett. Szinte sosem kiabált, látszólag állandóan jó kedélyű volt, de így is tekintélyt sugárzott. Munkatársai tisztában voltak vele, amit egyszer kimondott, az úgy van és jobb, ha az utasításokat első szóra végrehajtják.
A legenda szerint azért hívták Békának, mert még az omegás időkben gyakran négykézláb kellett közlekednie a színpadon (a közönség nem rá, hanem Kóborékra volt kíváncsi). Olyan volt tehát, mint egy béka. Meglehet, nem is innen származik a neve, de mindegy is. Ez nem változtat azon, hogy legendássá vált és a Magyar Televízió lett sokkal kevesebb, amikor néhány éve távozott az intézményből. De hát ez a tévé már régóta nem az a tévé, ami egyeduralkodásának több évtizede alatt volt.
Most pedig lassacskán a legendáktól is elbúcsúzhatunk. Maradnak az emlékek, de azokat már senki sem veheti el tőlünk.
