A világ csak ámul. Legutóbb már Alan Greenspan, az amerikai jegybank korábbi legendás elnöke is szörnyűségnek nevezte a 2016-os Brexit-népszavazást.
Valóban Guinness rekord, hogy Európa gazdag és irigyelt nagyhatalma – néhány politikus ostobasága és felelőtlensége miatt – önmagát taszítja káoszba. Ráadásul a „brexitisták” még meg is sértődnek. Theresa May ugyanis üres kézzel távozott az Európai Tanács decemberi csúcsértekezletéről, ahol elutasították a korábban aláírt kilépési megállapodás újratárgyalását. Sajtóhírek szerint Londonban mindezt úgy fogadták, hogy az EU megint cserbenhagyott egy brit kormányfőt. Nem nyújtott neki segítséget a megállapodás parlamenti jóváhagyásához, pedig a szavazást a miniszterelnök egyszer már elhalasztotta. May-t tehát ugyanúgy áldozatnak tekintik, mint hivatali elődjét, David Cameront. A népszavazás kezdeményezője sem kapott engedményeket: állítólag ezért nem tudta megakadályozni a kilépéspártiak győzelmét.
Sajnos néha a véleményformálók is emlékezetkiesésben szenvednek. 2016 februárjában az Európai Tanács elvtelen – amúgy az uniós jogot is sértő – alkut ajánlott Cameronnak, kizárólag a britek bennmaradása érdekében. Az Európai Uniónak hosszú távú érdeke, hogy Nagy-Britanniával stabil gazdasági és politikai kapcsolata legyen. Arra azonban nem árt emlékeztetni, hogy a „brexitisták” – legalábbis szavakban – valóságos háborút indítottak Brüsszel ellen. A kilépési döntés a populista hazugságok és gazdasági álhírek következménye volt. A „hard Brexit” harcias jelszavai (például a „Vissza a pénzünket!”) egyáltalán nem a valóságról szóltak. Már-már azt sugallták, hogy a briteknek újra partra kell szállniuk Normandiában, hogy legyőzzék a jámbor brüsszeli bürokratákat.
Hogyan kezdődött?
Kevesen tudják, de Nagy-Britannia 1973-as csatlakozása óta kerékkötője az integrációs folyamatnak. A munkáspárti Harold Wilson például már az 1974-es választási kampányában megígérte, hogy miniszterelnökként újra fogja tárgyalni Brüsszellel a csatlakozási feltételeket. A nyolcvanas években Margaret Thatcher nagy hangon követelte vissza a britek pénzét Brüsszeltől. A populizmus már akkor is hatott, s a Vaslady népszerűsége szárnyalt. Annak ellenére, hogy az Egyesült Királyság GDP-jének kevesebb mint 1 százalékával járul hozzá az EU éves költségvetéséhez. A későbbi miniszterelnökök közül John Major sem korrekt Európa-politikával igyekezett a népszerűségét megalapozni. Egy 1993-as The Economist-interjúban például az integráció mindmáig legnagyobb sikeréről, az euró-projektről is arisztokratikus fensőbbséggel nyilatkozott. Emlékezetessé vált szavait azóta is gyakran idézik: „Érdekes, akár egy esőtánc – és nagyjából annyi haszna is van.”
Ma már látható, hogy David Cameron csak a nagy elődök szellemében politizált, amikor 2015-ben kampánytémává fokozta le az uniós tagságot. Kizárólag a parlamenti választás megnyerése érdekében ígérte meg a briteknek, hogy a Konzervatív Párt győzelme esetén szavazhatnak az ország esetleges kilépéséről is. A Brexit-kampányban főszerepet játszó uniós munkavállalók kérdése a kezdetektől hazugságra épült. Kétségtelen, hogy a más tagállamokból érkezők jelentős része az alacsony képzettséget igénylő szektorokban (vendéglátás, kiskereskedelem) dolgozik. Ugyanakkor tény az is, hogy a magasabb jövedelem és a jobb munkakörülmények miatt például az orvosok, a szakápolók, a műszaki végzettségűek, informatikusok is szívesen pályáznak brit munkahelyekre. Így az Egyesült Királyságban nem csupán „jóléti turisták” az uniós munkavállalók. Sőt: Nagy-Britannia a nemzetközi agyelszívás (brain drain) egyik célországává vált, ami a 2008-as válság óta még inkább felgyorsult. Hiába próbálta a Financial Times számokkal bizonyítani, hogy az Unióból érkezők adóban és járulékban többet fizetnek be a brit költségvetésbe, mint amennyi jóléti támogatások formájában megilleti őket. A "brexitistákat" csak zavarták a tények. A közösségi médiában továbbra is tömegek lájkolták a valótlan gazdasági híreszteléseket.
A kilépési megállapodás
Az Európai Uniót a példa nélküli kilépési história annyira váratlanul érte, hogy először túlságosan „megértőnek” bizonyult. Az állam- és kormányfők 2016 elején még azt is megígérték a briteknek, hogy – bennmaradásuk esetén – részlegesen korlátozhatják az uniós munkavállalók jogait. Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke azzal is egyetértett, hogy az uniós alapszerződésekben rögzített stratégiai cél, az „egyre szorosabb unió” egyszerűen ne vonatkozzon Nagy-Britanniára. Mindez nemcsak politikai rövidlátásról szólt, hanem jogot is sértett: az Európai Unióról szóló Szerződés szerint ugyanis az Európai Tanács nem láthat el jogalkotási feladatokat.
A kilépésről szóló tárgyalások rendkívül lassan csörgedeztek. Tulajdonképpen már 2017 decemberében látni lehetett, hogy baj lesz. A felek ekkor zárták le az első fordulót, s elvben három kérdésben sikerült megegyezniük: a) az Egyesült Királyságban az uniós polgárok, illetve az Unió területén a brit állampolgárok jogainak védelme; b) az Észak-Írország különleges helyzetére vonatkozó keretek; c) a pénzügyi rendezés elvei. A megállapodás azonban – árulkodó módon – azt is tartalmazta, hogy a még nyitott kérdésekben a munkát be kell fejezni. A Kilépési Megállapodás jogilag értelmezhető konkrétumairól azonban 2018 novemberéig szinte semmit nem lehetett tudni. Az régóta látható volt, hogy az ír kérdésében nem lesz megegyezés, miután brit részről két éve csak újabb és újabb politikai szándéknyilatkozatok születtek. Köztudott, hogy Nagy-Britannia kiválását követően az ír határ az EU külső határává válik, ahol az uniós jog szerint kötelező a személy- és áruforgalom ellenőrzése.
2018. november 14-én – az utolsó utáni pillanatban – érkezett a hír, hogy a Kilépési Megállapodás részleteiről az Unió megegyezett a brit kormánnyal. El kell ismernünk: a több száz oldalas jogi dokumentum valóban nem felel meg a „brexitisták” igényeinek, viszont megakadályozhatja az Európai Unió szétesését. A britek uniós tagsága ugyanis 2019. március 29-én megszűnik, s ezután egy 2020. december 31-ig tartó átmeneti időszak (transitional period) következik. Ezalatt az uniós jog és az uniós politikák teljes egészében kötelezőek Nagy-Britanniára, ugyanúgy mintha továbbra is tagállam lenne. Nem válogathatnak például abban, hogy az egységes piac négy alapszabadsága közül (az áruk, a munkaerő, a tőke és a szolgáltatások szabad áramlása) melyeket tartják magukra nézve kötelezőnek.
Nagy-Britannia tagsága megszűnése után már nem vehet részt az uniós döntéshozatalban, de a felmerülő esetleges jogviták eldöntésében továbbra is az Európai Unió Bírósága rendelkezik hatáskörrel. Az Egyesült Királyság az átmeneti időszak alatt azokban az ügyekben, amelyek kizárólagos uniós hatáskörbe tartoznak (ilyenek például a vámunió kérdései) csak abban az esetben köthet nemzetközi megállapodást másokkal, ha arra külön felhatalmazást kap. Emellett a britek és az Európai Unió létrehoznak egy közös bizottságot (Joint Committee), amely lényegében helyettesíti az uniós döntéshozatali fórumokat (Miniszterek Tanácsa, Európai Parlament, Európai Bizottság). Ha azonban nem sikerül megegyezésre jutniuk, akkor a végső szót ezekben a vitákban is az Európai Unió Bíróságának kell kimondania.
Ahogyan az várható volt, az ír határkérdés ügyében valóban nincs megegyezés. A Kilépési Megállapodás külön melléklete szól arról, hogy 2020 után – ha szükséges – a két Írország között egy egységes uniós-brit vámövezet jön létre (Single EU-UK customs territory), amelyben az uniós vámtarifákat kell alkalmazni. Az EU csak ezzel a feltétellel tartja lehetségesnek, hogy az ír határ továbbra is szabadon átjárható legyen. A "brexitisták" szerint ez elfogadhatatlan Nagy-Britannia számára, mert úgy vélik, hogy a megállapodás ezen része Észak-Írország elszakításáról szól. Az átmeneti időszak előírásait ugyanis nem lehet egyoldalúan felmondani. Az uniós szabályokat mindaddig alkalmazni kell, amíg a (mintegy harmincezer oldalra becsült) végleges szabadkereskedelmi megállapodás létre nem jön az Európai Unió és az Egyesült Királyság között. Ennek időkeretei azonban megjósolhatatlanok. A nemzetközi tapasztalatok szerint a – valamennyi gazdasági területre lebontott – jogi részletek precíz kimunkálása és elfogadása négy-öt évig, de akár ennél is tovább tarthat.
Az EU viselkedik felelősen
Az Európai Tanács 2015 óta láthatóan semmit nem tett a populista gyújtogatók megfékezése érdekében. A Brexit az első olyan eset, amikor az állam- és kormányfők – legalábbis eddig – felelősen viselkedtek. Példamutató egységet és határozottságot mutatnak az integráció jövője és az uniós munkavállalók érdekében. Már éppen ideje volt.
