Béla a vasútnál dolgozott, és nem keresett igazán jól. Úgy tűnt azonban, jobban fizető állásra bukkant, váltani tud. Emitt felmondott, amott (majdnem) alkalmazásba vétetett, már csak az egészségügyi alkalmassági vizsgálat volt hátra. Ahol azonban kiderült, Béla súlyos tüdőbeteg. Az új helyen mégsem alkalmazták, a régi helyre már nem mehetett vissza. Betegsége aztán hamarosan indokolttá tette a rokkant nyugdíjas státust.
Ekkor halt meg Béla édesanyja. Az ötvenes évei elején járó férfi egy ötvenkét négyzetméteres lakást örökölt, melyben eddig is élt, mellé azonban annyi adósságot is, ami a lakás értékének több mint duplája. Béla igyekezett megoldást találni. Például, hogy lemond a lakásról, ha a hitelező lemond a követeléséről. A bank az ajánlat egyik felét, tudniillik a lakást elfogadta. Béla egy kis alagsori lyukba költözött, és azt remélte, az egyetlen jövedelmét jelentő rokkantsági nyugdíj egyharmadáról mint havi törlesztő részletről lemondva, talán öt-hat év alatt kifizetheti adósságának tetemes részét.
A hitelező azonban most Béla lakásának – a kicsinek, az alagsorinak – a lefoglalására készül. Béla szinte megkönnyebbült: ha elveszik a lakást, fel kell, hogy vegyék az öregek otthonába. Az ottani befizetendőre rokkant nyugdíja éppen elegendő, és az otthonban társai lesznek, hivatalból kezelik is majd. Talán nem mérlegelte eléggé, hogy ha eddig a társaság hiányzott, most majd egy pillanatra sem lesz egyedül; s hogy hatvanéves, friss szellemének sem tesz majd jót az a környezet. De mindegy is, igen-igen szerény terveiben is, úgy látszik, csalódnia kell. Lakásának elvétele nem felváltja, hanem csupán kiegészíti jövedelme harmadának elvonását.
Mihez kezd majd a bank az eladhatatlan alagsori lakással? Érti-e, hogy ez így nem jelzálog, hanem csak büntetés, melytől a hitelező nem lesz gazdagabb vagy boldogabb, s pénzéhez sem jut hozzá? Béla viszont nyugdíjának kétharmadáért már nem jut az öregek otthonában férőhelyhez. Vajon mi lesz vele? Hajléktalanná válik? Abba ő a tüdőbetegségével pár nap alatt belehalhat.
Az embernek óhatatlanul eszébe jut Joszip Tot és Kaya Ibrahim, a sok ál-csőd és kámforrá vált cég behajthatatlan adóssága, bankok megszerezhetetlen, sokmilliós vesztesége. De Bélának más jut eszébe. Szerinte 1) isten nincs 2) ha mégis van, nem jóságos. 3) ha létezik, és jóságos is, nem mindenható. A bank a mindenható.