pantomim
ütemre mozdul minden ág
figyelem a törzs pantomimját
a szélbe csavarodó indák az egykori koronák
helyén viselik az elmúlás tonzúráját
ez most egy csöpp alvilág a troli
áramszedője két sátáni ezüstszarv vagy
páros marsallbotjával az ég egyensúlyozik
a pokollal amit benépesít a kerékzaj
szénfekete szempárban lelem meg
az idejekorán elsötétülő napkorongot
várakozás közben a naplemente
is kifeszül benne az ezerkarú narancshorgony
várom hogy ismét betlehemi csillagot
hordjon a mennybolt a hófehér palást alól
kitakaródzó – itt egy-egy ágra gondolok -
hosszú fekete jégcsapokra díszként gabalyodik a hold
mégis jó irányban vagyok
mindössze néhány sarkot késik a havazás
majd ha az út végre oltalmába burkolózhatott
a fák tenyerükre ültetik az istenarcú megváltást.
amikor már…
nem érezni semmi súlyát
a lélek csöndje mennyrepesztő
harangzúgás mint fagyott zúzmara
melyben a fájdalom törékenysége
repedt meg
a jég a mindenség is
levetkőzi halhatatlan kristályszerkezetét
hogy ebben a lassan kiüresedő zajban
kint-bent orkánként süvöltsön
a megtapasztalhatatlan.
egyre elesettebb
nézni egy decemberi tölgyet
ágai közé felhők gömbölyödtek
lombbá gyűrve a porhavat
fölötte ahol a havazás
is megtorpant mintha fölsejlő szilánkja
lenne a mennyországnak a néma eget
az utolsó pelyheket hátukon a fény
még szivárvánnyá merevedhet
ahogy a fa agancsai közül némán kiszakadnak
a föld felé zuhanva lassan vörösével
itatja át őket a virradat ahogy erdővé
dagadó fájdalmával mint egy elejtett
pettyes őz
egyre elesettebb a vérző fatörzs.