Már biztos, rosszul végződött az óév az újságíróknak. Sorra szólították el őket, úgy látszik, az égi redakcióban van rájuk szükség. Ott fenn most egy valódi Franciaország-szakértőt kaptak. Amit Várkonyi Tibor nem tudott erről az országról, azt valószínűleg nem is volt érdemes tudni. Hosszú évtizedeken át figyelte a francia politikát, annak alakítóit. Sok barátja volt a francia újságírásban, szinte minden lapot elolvasott, percre kész volt a témában, különösen amióta az interneten percek alatt „házhoz jött” minden információ. Déltájban már gyakran hívott bennünket, hogy megírná, amit megtudott. Az utóbbi években főképp a Le Monde, meg a többi lap Magyarországgal foglalkozó cikkeit figyelte. Volt belőlük bőven és ő az elemzéseket mindig megtoldotta nagy tudásával, pontos értékítéletével. Így dolgozott egész életében. Amikor a Magyar Távirati Irodában kezdett, aztán a Magyar Nemzetnél, a Magyar Hírlapnál, és végül – már nyugdíjas évei alatt – a Népszavánál. Biztos kézzel szerkesztett, nagy gonddal, ugyanakkor érdekesen és lényegre törően írt. A szerkesztőségbe az utóbbi években már nem nagyon járt be, de még pár hónapja is küldött cikkeket, mígnem elhatalmasodott rajta az időskori betegség.
Ő volt a második, aki – Andrassew Iván után – megkapta a Fejtő Ferenc-díjat. Nem is kétséges, méltó helyre került szerkesztőségünk legnagyobb elismerése. Ivánnal pedig nagyszerű párost alkottak a publicisztikai rovatban. Ez meglátszott azon az interjún is, amelyet – röviddel halála előtt – Várkonyi készített halálos betegséggel küzdő barátjával. Aztán Andrassew előre ment, talán hogy jó helye legyen Tibornak, ha majd mindkettőjüknek az égi szerkesztőséget kell erősíteniük. Most elérkezett ez az idő is.
Mi pedig itt lent megint szegényebbek lettünk egy kitűnő újságíróval, de büszkék vagyunk, hogy ismerhettük őt, együtt dolgozhattunk vele és példát vehetünk szakmai teljesítményéről.
