A gombfoci nagy családi szenvedély volt, élet-halál kérdése. Apámmal játszottam hat éves korom óta, és én már harminc, ő pedig hatvanegy, amikor még mindig játszottunk. Ez nem csupán unaloműzés, fantázia és képzeleterő is kell ám hozzá. A teljes magyar bajnokságot lejátszottuk, hét végén voltak a fordulók, és hétköznaponként is beiktattunk egy-egy mérkőzést. Apám jobban játszott, én edzésekkel tartottam formában magam, gyakoroltam a szabadrúgást és a tizenegyeseket.
A játékidő kétszer tíz perc volt, amit a falon függő stopperórával mértünk. Az eredményeket és a táblázat állását én vezettem, apa minden héten átnézte. Az előszobaasztalra felrajzoltuk a vonalakat, és egy Thököly úti trafikban vettünk méretre tökéletes, hálós kapukat. Az asztal peremére kartonpapírból reklámfeliratokat helyeztünk, a kornak megfelelő termékek nevével. Coca-Cola, Camel, Marlboro, ilyesmik. Felvetettem, hogy fessük be az asztalt fűzöldre, de anya erre azt mondta, hogy nem vagyunk normálisak, ami sok, az sok. A játékosok a csapatok színeit viselték, mindegyiknek nevet adtunk. Játékvezető nem volt, vitás esetekben mi magunk döntöttünk.
Voltak szabályok. A kapura lövést be kellett jelenteni, és lehetőséget kellett adni az ellenfélnek, hogy a kapusát pozícióba helyezze. A gombokat csak meghatározott esetekben helyezhettük át. A játékosok összeütközése szabálytalanságnak minősült, ha a meglökött játékos nem a labdát érintette először. Két szabálytalanság után kétperces kiállítás járt.
Az utánpótlást nagymama és Tilda néni kabátjai biztosították, de jelentős forrás volt a Peterdy utcai rövidáru-kereskedő, Feri bácsi, az igazi éljátékosokat tőle vásároltuk. Sokszor órákat töltöttünk alagsori, dohos boltjában: lelkes gombfocis volt ő is, nem kellett sokat magyarázni, mit is kérünk.
- Őt ajánlom – adott egyszer egy nagy, zöld példányt. – Szerencsi Kettő. A bátyja is játszik, őt Gárdosnak adtam el. Egy kis reszelés javítana a stílusán, de tehetséges. Tíz forintot megér – mondta, mint egy hivatásos játékosügynök.
Amikor apám kórházba került, mi már tudtuk, hogy vége. Az orvosok sem nagyon biztattak. Már nem nagyon érdekelte a világ, de egyszer arra kért, vigyem be neki a táblázatot, meg a következő forduló mérkőzéseit. Felült az ágyban, feltette a szemüvegét, alaposan tanulmányozta, mi a helyzet.
- Az MTK-nak vennie kellene egy csatárt, különben kiesnek - mondta komolyan. -Beszélj Feri bácsival, valami nagy testű, jól fejelő csatárra gondoltam.
- Jó ötlet – feleltem. Nem tettem hozzá, hogy előző nap az összes csapatot kidobtam.
- Mi van Szerencsivel ?
- Még csiszolni kellene rajta.
- Lehet, hogy rosszul reszelted – mondta apa. Már nemigen volt ereje, halkan beszélt, inkább csak suttogott. Alig volt benne élet, de akkor elmosolyodott, mint aki tudja a nagy titkokat. – Hozd azért be egyik nap, megnézem.
Megmaradt az ebédlőasztal, így, bevonalazva, a reklámtáblákkal. Terítő került rá és váza. Aztán nemsokára Feri bácsi üzlete is bezárt.