Helmut Schmidt tegnap lett volna százéves. A Németországi Szociáldemokrata Párt politikusa, hamburgi szenátor, a Német Szövetségi Köztársaság kancellárja (1974-1982), aki elődje, Willy Brandt kormányában hadügy-, majd pénzügyminiszter volt, egyike volt a német politika utolsó nagy öregjeinek. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely fiatalon élte át a nácizmust, és fiatal volt akkor is, amikor romjaiból újjá kellett építeni az országot. Többek mellett ebbe az 1900-1920 között született évjáratba tartozott a szociáldemokrata Erich Ollenhauer, Marion Dönhoff, a németek „vörös grófnője”, a kereszténydemokrata Karl Carstens és Richard Weizsäcker, vagy a liberális Walter Scheel.
Ennek a politikusgenerációnak a tagjai túl fiatalok voltak ahhoz, hogy tanúi legyenek az 1871-ben kikiáltott Német Császárság fénykorának. A fiatalságuk két összeomlás, az 1918-as és az 1945-ös közé esett. Így nem a bismarcki reálpolitikusi örökség jelentett origót számukra, nem is a rajnai katolikus konzervativizmus (amely legalább annyira volt porosz-, mint náciellenes élű), mint az egy nemzedékkel idősebb Konrad Adenauer számára. Megértették, hogy önmagában a német parlamentarizmus tiszteletre méltó hagyományaihoz való visszatérés nem elegendő, hanem a legteljesebb demokráciára és egyúttal szociális piacgazdaságra van szükség az újrakezdéshez. Ez nem volt könnyű feladat, hiszen demokrácia Németországban nem igazán létezett 1918 előtt, legfeljebb egyes intézményekben és lokalitásokban. (Egyébként éppen abban a Hanza-övezetben volt meg még a leginkább demokratikus tradíció, ahonnan Willy Brandt és Helmut Schmidt, a két szociáldemokrata kancellár származott.)
Életkoruk miatt döntést kellett hozniuk a Harmadik Birodalommal való viszonyról, akár így, akár úgy. Többen közülük kénytelenek voltak egyenruhát húzni – mint maga Schmidt is –, és egy ideig eljátszani, mennyire azonosulnak a német hadicélokkal. A történelem forgandóságára mi sem jellemzőbb, mint hogy Schmidt a Wehrmacht főhadnagyaként harcolt 1944-ben, és a háború végén angol fogságba esett, míg a később őt kormányába hívó Willy Brandt (születési nevén Herbert Ernst Karl Frahm) a norvég ellenállásban töltött be aktív szerepet. Ha egymásról mit sem tudva fegyverrel a kézben találkoznak a háború forgatagában norvég földön (ahová egyébként Schmidtet sohasem helyezték), egyikük bajosan lehetett volna később az új Németország politikusa.
Ilyen furcsa élményeik voltak a háború utáni új német politikusnemzedék tagjainak. A lelkiismeret-furdalásnak és a felelősségérzetnek komoly szerepe lehetett abban, különösen a hitlerizmus borzalmainak napvilágra kerülését követően, hogy részt vállaltak a Stunde Null utáni országépítésből.
Schmidt csaknem egyidős volt a „rövid” XX. századdal, hiszen 1918. december 23-án született. Gondoljuk végig, mi minden történt ebben az időben Németországban! Október 30-án a német matrózok fellázadtak Wilhelmshavenban, és a zendülés órák alatt átterjedt más német kikötőkre, november 9-én pedig kikiáltották a köztársaságot. Ami majd a tizenöt évvel későbbi Németországban elképzelhetetlen lesz: utcákon és tereken, templomok és paloták tornyán, városházákon és kaszárnyákon a vörös zászlók ezrei lengtek, jelezve a nép vágyát a „szabadabb, jobb hazára”, ami aktuálisan a békét és kenyeret jelentette. Hihetetlennek tűnhetett 1933-ból visszanézve, hogy a nácik egy egészen más országot építettek föl, igaz, már egy gazdasági válsággal a hátuk mögött.
Helmut Schmidt Hamburgban született és nevelkedett. A büszke Hanza-város, hasonlóan Brémához, a német munkásmozgalom egyik erős bástyájaként rögzült a köztudatban, és a szocialista, szociáldemokrata hagyományok nyomokban föllelhetők voltak még a hitlerizmus idején is. Sokan őrizték rendületlenül a humanitás lángját. Helmut Schmidt 1934-ben, tehát a náci zsargonban „hatalommegragadás” néven emlegetett hatalomátvétel után konfirmált. Bár nem tartotta magát a szó szoros értelmében vallásosnak, a vallásokat jellemző humanitás és moralitás mélyen áthatotta a személyiségét.
Schmidt felidézi az emlékiratában a pillanatot, amikor katonaként derékig sárban harcolt szovjet földön, és arról vitatkozott egy katonatársával – aki civilben kispap volt –, hogy mi értelme a háborúnak és az ő szenvedéseiknek. Schmidt nem értette, Isten miként engedheti ezt a háborút: „hogyhogy Isten eltűrte a meglátásom szerint nagyzási hóbortba esett Führer hatalmát?” Sok német állampolgár lelkiismeretét megnyugtatta a lelkészi válasz, amit Schmidt is kapott kétségeire, Pál apostol Rómaiakhoz intézett levele alapján: minden hatalom az Istentől van, és minden az Úr akaratából történik. Schmidt és a háborús nemzedék leginkább forradalmi tette az volt, hogy szembefordultak apáik felfogásával, miszerint mindenki köteles engedelmeskedni a legkegyetlenebb hatalomnak is. Jól látták, miként manipulált ezzel a hitleri hatalom, sőt visszamenve a történelemben, a sok kicsi német monarcha.
Schmidt nem véletlenül foglalkozott sokat emlékiratában a németek demokráciához való viszonyával. Egyrészt megállapította, hogy a németek a háború után tanulták meg a demokráciát, és ezt a kormányzati rendszert „a németek többsége lélekben teljesen csak az ötvenes évektől vallja a magáénak.” Ebből a viszonylagos kései fejlődésből vezette le, hogy sok türelmetlen honfitársa hajlamos a demokrácia időleges zavaraiért is magát a demokráciát felelőssé tenni. (Szavai megszívlelendők lennének Magyarországon is.)
Óva intette honfitársait mind a türelmetlenségtől, mind a demokrácia túlzásaitól, például a népszavazástól, amely – ahogyan az egymástól egyébként merőben különböző Louis Bonaparte és Adolf Hitler példája mutatta – eszköz lehet a demagóg népvezérek kezében a demokratikus intézményrendszer aláásására. Elrettentő példaként hivatkozott a 2005-ös francia és holland referendumokra is, amelyek megakasztották az európai integrációt.
Schmidt szerint az átláthatóság biztosítja leginkább a demokrácia működését. Ennek az átláthatóságnak a biztosítékát a független újságírásban fedezte fel (megjegyzendő, hogy politikától való visszavonulása után maga is újságíróként dolgozott). Felhívta a figyelmet arra, milyen veszélyekkel jár, ha akár a politika, akár a gazdasági érdekkörök rátelepednek a sajtóra.
Schmidt láthatóan bízott abban, hogy egy felelősségteljes elit képes megszilárdítani a demokráciát. Kétségtelen, hogy az elit, amely 1949-1980 között vezette Németországot, páratlanul felelősségteljes és elvhű volt. Igaz, nem egy tagja megégette magát, és volt idő, amikor az antináci ellenálló Brandt úgy érezhette, fura társaságba csöppent: egyik oldalról ott állt mellette a náci múltú szociáldemokrata párti Karl Schiller, másik oldalon a náci múltú kereszténydemokrata Kurt Georg Kiesinger, harmadik oldalon a sztálinista múltú szociáldemokrata Herbert Wehner.
Az 1968-as generációt irritálta, amikor mindezeket a figurákat egy kormányban látta. A fiatalok elutasították az öregek „kéz kezet mos” politikáját, a piszkos kompromisszumokat. Schmidt szerint azonban összességében a német politikusok mind szövetségi, mind tartományi szinteken jól vizsgáztak. Előbb-utóbb kikoptak azok, akiket a múlt terhelt, de egyébként ők is megtanulták a demokrácia működését. Nem beszélve arról, hogy a sajtó és a szakszervezetek kellő erőt jelentettek, hogy a politikát visszatérítsék a helyes útra.
Ma is nagy szükség lenne ezeknek a demokratikus őrhelyeknek a megerősítésére, nem csak Németországban.