A civilitással és a republikánus közösségekkel kapcsolatban újabban Közép-Európában három kérdés merül fel.
Az első a határok kérdése. A globalizáció új kapcsolatokat teremt; egyrészt megkérdőjelezi a nemzetállamokból kinőtt 20-30-as évekbeli modernitást és a hozzá kapcsolódó civilitást. Kiérlelt válaszok e vonatkozásban egyelőre nincsenek. Hasonlóképpen nem világos mit jelentenének ezek a közösségek az új tagnak jelentkező migránsok számára, hiszen sajátos kulturális tréning nélkül a fennálló közegekbe problémamentesen aligha integrálhatóak.
Másodszor számos metszetben a közösségi média válik integrációs színpaddá, vagy legalább is lehetőséggé, s a különböző csoportok és ideológiák e színekre eltérően reagálnak, másképp mozgósítanak kommunikációs skilleket. Mindez legalábbis részlegesen újrarendezheti, újra is rendezi a politikai teret. A (nemzeti) radikális csoportok, úgy látszik, e térben pillanatnyilag sok más mozgalomnál könnyebben tájékozódnak. Vajon így marad ez egy félnemzedékkel későbben, mondjuk tizenöt év után?
Harmadszor, mi történik a hagyományos republikanizmussal, és általában a civilitással a virtuális kultúrák megerősödése idején? Ez szélesebb ügy a közösségi médiánál, az új technológiák itt feltétlenül átrendezik a késői modernitásból itt maradt civilitás-képeket. Másképp, másokhoz fogunk kötődni.
Új mozgalmak
A bekebelezettség a szovjet impériumban az 50-60-as években tulajdonképpen megkímélt bennünket a demokrácia azon kétségeitől, értelmezési problémáitól, bizonytalan meghatározásaitól, amelyekkel a nyugati teoretikusoknak az 50-70-es években kellett megküzdeniük. Kelet-Európából e dilemmák egyszerűen nem látszottak. S azt, hogy itt voltak, vagy vannak bizonytalanságok, nem akartuk később sem észrevenni. A poszt-89-es politikai választás csőszemlélete visszamenően is érvényes maradt. A kép egészében így is szegényesnek látszott. E belső korlátoknak most is élnek következményei.
A csoportok, és projektek, amelyeket később civil társdalomnak neveztünk, itthon valamikor az 1990-2000-es években álltak össze hálózatokká. Progresszív irányultságuk most visszamenőleg sem kétséges. Foglalkoztak kisebbségekkel, határon túli magyarokkal és helyi romákkal, perifériákra szorított nőcsoportokkal, a gazdasági igazságossággal, a jóléttel, a szegénység korlátozásával. E programoktól igen gyakran idegenkedtek a konzervatív politikai programok, mozgalmak.
Közép-Európában az utolsó másfél évtizedben, bár a baloldalon ezt elismerni nem szokták, mindettől függetlenül megszaporodtak a konzervatív, nemzeti mozgalmak. Ezek között vannak olyanok, amelyet kapcsolódnak illiberális politikai programokhoz. Nem mintha ezek nem lennének fontosak, de amúgy ezekről túl sok szó esik. Másokról azonban nem, pedig ezek sokkal érdekesebbek. Magyarországon, azt hiszem, az ilyesmi egyébként ritkább, de mondjuk Erdély magyar társadalmában egyáltalán nem. De még itthon is jobban oda lehetne figyelni a konzervatív, de pozitív társadalmi programokra, például az egyházak környéken. Nem egyszerűen leírásuk hiányzik, nem tudunk eleget szerepükről az átfogóbb civil hálózatokban sem. Míg a progresszív mozgalmakról sokat tudni vélünk az emberi jogok, a globális környezeti programok, vagy a társadalmi igazságosság vonatkozásában, sokkal korlátozottabbak hiteink e vonatkozásban a konzervatív civilitásról. S igazán nem tudjuk, eszközeik és taktikájuk rendszerként miben tér el egyfelől a progresszív civilitás közegétől, másrészt az illiberális nemzeti mozgalmakétól. De hát egyrészt a konzervatív mozgalmak nem feltétlenül nevezik magukat konzervatívoknak. Sokszor inkább identitás-mozgalmakként szeretik magukat meghatározni, s mert sokféle identitás van, a programok körülöttük is sokfélék. Közük általában nincs egymáshoz. Inkább csak a másik oldalról szoktuk ezeket gyűjtődobozokba összerendezni. Sok konzervatív civil csoportnak nincs köze ilyesmihez vagy az erőszakos taktikákhoz, de ugyanezen a szélesebb ideológiai környéken másoknak igen.
Régi elitek
Sok civil projekt lentről, s elég szélesen építkezik a kiépített elitekkel szemben. A magyar eset az alapiránytól eltér, de azért Kelet-Európában nem olyan kivételes. Itt 1989 a korábbi eliteket viszonylagosan megroppantotta, de nem ásta alapvetően alá. A késő szocialista elitek a mi értelmezésünk szerint a republikánus közösség részei maradtak, de ugyanide integrálódtak a 89 után színre lépett csoportok. Az új eliteket, ha nem is a legradikálisabb csoportjaikat, beengedték. E csoportok pártpolitikailag küzdöttek egymással, de senki sem kételkedett abban, hogy együtt ugyanazt az elitet alkották. S együtt ügyesen inkorporálták a 89 utáni mozgalmakat, melyek azonban nem igazán voltak konzervatívak (radikális nemzetiek pedig csak erős kisebbségükben). Az új konzervatív mozgalmak ily módon itt nem tudták megtisztítani a maguk számára teljesen a terepet.
De a szociális kiegyezés számára igen fontos volt, hogy míg a résztvevő csoportoknak nem kellett attól félniük, hogy a tömegek egy része "vért akar", addig ők a hátuk mögött kiegyeznek. A szövegek kellően forradalmiak voltak ahhoz, hogy lent azt higgyék, ők most kapni fognak valamit. Forradalmat várnak, forradalmat kapnak, így tehát az elitek indokoltan vannak ott, ahol vannak. Megérdemlik. Felküzdötték magukat. A társadalmat az 1990-2000-es években irányító, 1970-80-as években létrejött képzett középosztály ugyan az eddigitől eltérő ideológiával, de a helyén maradt, s a fenti szemantikai okokból következően nem is akarták leváltani. Ez a mi konzervatív civil "nem-fordulatunk", s ebben az össznépi újrepublikanizmusban mindenki bent maradhatott. Persze, ehhez az is kellett, hogy senki se lökje ki a másikat.
Nyilvánvaló azonban, hogy itt retorikai paktumról volt szó. Ezért nevezzük civil konzervatívnak az új rendet, függetlenül attól, hogy a használt szövegekről sokan azt hitték, valódi fordulatot jeleznek. A társadalomszerkezet persze módosult, s kétségtelenül nőttek a különbségek a lent és a fent között. De ha arra figyelünk, hogy Magyarország és az egykori Csehszlovákia Gini koefficiensei Európában a legkiegyensúlyozottabbak közé tartoztak (s igen közel voltak, persze, egy általánosabb alsó szinten a skandinávhoz), s most, miközben a különbségek valóban határozottan növekedtek, a csoportok szintjén ma is viszonylag kiegyenlítettek, és a mérsékeltek közé tartoznak Európában, az összkép még mindig integrált (más transzformációs társadalmakhoz képest). Tehát a rendszerváltás kemény retorikáját nem követték ebben a "konzervatív forradalomban" a 2000-es évek elejéig teljesen új szerkezetek.
Felmondott paktum
Persze, az utolsó 6-8 évben elindult a tulajdon radikálisabb átrendeződése. A kormány köré csoportosuló új csoportok (vidékiek, az eddigi felhalmozásban periferikusan érdekeltek, fiatalabbak) a 2010-es években a fontos, eddig befolyással és meghatározó tulajdonnal rendelkező elitekkel fent és a "szegényekkel" lent megkötött 1989 utáni paktumokat radikálisan felmondták. A konzervatív civil kiegyezés néhány év alatt felrobbant. De nincs nyelv ahhoz, hogy az új szerkezeteket valahogy elnevezzük. Republikánus paktumról ezután már nincs és nem is lehet szó, de senki sem ígérte, hogy a mostani kormányerők bármilyen egyensúly iránt fogékonyak lennének. A korábbi elitek meg, ahol lehet, védekeznek. Igaz, nem is ők voltak az első áldozatok. Helyettük azok a mérsékelt konzervatív mozgalmak morzsolódtak inkább fel, amelyek most álltak volna lábra, de erre már nem jutott idejük, terük, s amelyek, ha valamennyire sikeresekké váltak volna, teret vontak volna el a radikális nemzeti retorikai mozgalmaktól. A balközéposztálytól az új tulajdonszerző rétegek nem vártak semmit, onnan az átállás elméleti lehetőségei sem érdekelték őket. De a civil konzervativizmust, mint mintát minél hamarabb meg kellett fojtani.
Republikánus egyezkedés eközben nem volt sem itt, sem ott. Úgy vélték, a balközéppel már, a neokonzervatívokkal még nem kell egyezkedni. Ami ebben a fázisban érdekes, hogy az egyformán veszélyeztetett és potenciálisan víz alá nyomott balközép és a konzervatív neocivilitás egymással nem tudott, vagy akart legalább részben kiegyezni. Lehet, hogy túl nagy volt a meglepetés, lehet, hogy más személyesebb okok voltak a fontosabbak. Egyébként veszélyeztetettségükben az alsóbb csoportok mozgósítására komolyan senki sem gondolt, s arra sem, hogy ily módon lemond valamilyen civil integrációról. Közben átértékelődik az állam szerepe. Bár erről keveset beszélünk, az új magyar tulajdonosi rétegek többsége állami források nélkül nehezen képest működtetni piacszerűen tulajdonát. Állami tőke, szabályozás, kivételteremtés nélkül láthatóan nincs funkcionáló új magyar gazdaság. Logikája szerint egyre inkább egyfajta államkapitalizmusra emlékeztet a nemzetgazdaság, és a konzervatív civil elméleteknek itthon fogalmunk sincs arról, mit tegyenek ezzel a helyi államkapitalizmussal. Leépíteni egyetlen lépésben ebben a fázisban most láthatóan nem lehetséges. S egy fokig talán be is lehetne építeni valamilyen republikánus közösségi eszmébe. De igazán erre sem gondolnak.
Az egyik legfontosabb gyakorlati kérdés itt maga a radikalizmus értelmezésének határa. A közélet nyelve folyamatosan olyan mértékben durvul, hogy egyre nehezebb legalább egy időre meghatározni, milyen létező nyelvi formáktól kell "civil-védelmi" megfontolásokból elhatárolódni. Nincsenek védett szigetek, ahonnan sikerülne kitiltani, még kevésbé kiirtani az agresszivitást. Aki egy picit szélesebb körben meg akar szólalni, bele van kényszerítve olyan beszédmódokba, amelyek aláássák a civilitást. S ezt ma szinte mindenki megszokta már. Aki mégsem, azt finomkodónak tartják.
A konzervatív civil kitörést valahol e fogalmi keretek mentén kellene újrafogalmazni.
