Senki sem számított arra, hogy a parlamenti ellenzék az év végére ebbe a helyzetbe kerül. Még azt sem lehet könnyen leírni, hogy mi is ez az új helyzet, annyit azonban meg tudunk állapítani, hogy 2018. december 12-e – múlt a szerdai parlamenti akció napja – után már nem lehet úgy ellenzékiként viselkedni a magyar Országgyűlésben, ahogyan az azt megelőzően történt. Viszont ennek az „újnak” sem lehet megmondani még a tartalmát.
Adódik a kézenfekvő következtetés, hogy biztosan el kell hagyni az ellenzéknek a parlamenti padsorokat. De ez sem feltétlenül igaz egy olyan politikai pillanat után, amikor a parlamentiek épphogy megmutatták, hogy egy ügy – majd az azon túlmutató témák – kapcsán képesek egységesen és erősen fellépni, olyan politikai helyzetet előidézni, amikor is ők diktálnak. Egy kivonulásnak tervezettnek, egységesnek és szervezettnek kell lennie, és értelmezhető entitásoknak kell megtenniük. Ha egyszer az ellenzéki képviselők kijönnek, nem lehet visszamenniük, és sorsuk eggyé válik.
Azt is lehet gondolni: annak ellenére is ki kell jönniük, hogy mérlegelnék, „mire” is jönnek ki. Egyelőre ugyanis a történések ellenére sem látszik az az alternatív politikai mező, amely önmagában bírna akkora kiterjedéssel és cselekvési lehetőségekkel, hogy azért el lehet és érdemes hagyni az intézményes kereteket – kevés idő is telt el ehhez. Merthogy – mint a múlt szerdai történések mutatták –, a puha „exit” is nyithat meg eleve új tereket, ezt is mérlegelni kell a jövőben. Az is igaz persze, hogy egy új ellenzéki politikai térnek a konstruálása a régi lezárásával is megkezdődhet.
Bár a vasárnapi-hétfői eseményeknek valóban a múlt szerdai parlamenti akció ágyazott meg, az automatikus exit szükségét gyengíti, hogy az események meglehetősen véletlenszerűen zajlottak. Szerda után, a vasárnapi tüntetést megelőzően egy vezető és vezetés nélküli tiltakozó sokaság járta Budapest utcáit, és a vasárnapi beszédek sem afelé mutattak, hogy ebből újabb akció lesz. Az utóbbihoz az is kellett, hogy az ellenzéki politikusok – belátva, hogy a NER-ben használt eddigi eszközeiket kimerítették – jogukból fakadóan a köztévén kérjék számon azt, ami aztán új lehetőségstruktúrákat hordozhat magában. Ha nem is esetleges, de nem tervszerű történésekből állt össze a láncolat, éppen ezért nem könnyű a következő lépések irányának és tartalmának meghatározása.
Kétségtelen: a szabályokat folyamatosan változtató, a rezsim határait módosító és szélesítő, a jogot „rugalmasan” értelmező politikával szemben új ellenzékiségre van szükség. Ezt felismerték az érintettek, ezzel együtt azt is, hogy mozgásterüket nem határolhatja be a rezsim. Ha a logikáját elismernék, az a folyamatos lemaradásban és a rezsim sajátos „konszolidálásában” tenné ugyanis őket érdekeltté. A fentiek miatt egyszerre helyezték magukat az új ellenzékiség kötött pályájára, ugyanakkor szembesülniük kell ezen út bizonytalanságával is. Senki nem várhatja el tőlük, hogy forgatókönyvvel bírjanak, azt azonban igen, hogy az erőforrások egyenlőtlensége és a bizonytalanságok magas száma miatt realizálható célkitűzésekkel bírjanak – és efelé is kell tolni őket.
Ehhez azonban már nem csak ők kellenek. Hogy egy példát említsek: a „rabszolgatörvényből” mai tudásunk szerint elképzelhetetlen, hogy országos sztrájk nélkül visszalépjen a kormány. És hiába kíván kilépni az Orbán-rezsim szabályrendszeréből a parlamenti ellenzék, ha a többi, intézményes szereplő erre nem mutat hajlandóságot. Ennek következtében jelen esetben a szakszervezeteken múlik sok minden. Ha azok nem hagynak fel elitjük rövid távú céljaival, úgy a „rabszolgatörvényt” sem a parlamenti ellenzék, sem pedig a még mindig nagyváros-centrikus, idővel meglehet, csak magszavazókat mobilizálni képes tüntetések nem fogják visszavonatni. Ez esetben az utolsó esély, hogy Áder János újratárgyaltatja, ami meglepő lenne.
És bármennyire nem szabad most beszélni az „összefogásról”, de idővel majd szükséges lesz: az ellenzéki kultúra megmutatta, hogy képes változni, ha „helyzet” van, és ennek alapján lehetséges az együttműködés is. Minden afelé mutat, hogy az önkormányzati választás alkalmával – bár annak választási rendszeréből ez nem következik, de az ellenzék helyzetéből következően üdvös lenne – a verseny során kétpártrendszert lenne indokolt „teremteni”. Maximalizálni kell a győzelmi esélyeket és győzelmeket – ezek pedig, szemben az Európai Ügyészséghez csatlakozással, reális célok –, ennek érdekében koordinált (egy jelöltes) szisztémákra van szükség. Hogy ilyen együttműködés létrejöhessen, ahhoz kellettek az utóbbi napok - enélkül erre kevés esély mutatkozott volna. Az olyan követelések, amelyekhez idővel nincsenek eszközök rendelve, persze politikai tartalmak, amelyek az ilyen típusú, „mozgó” rezsimekben viszont fluiddá is tudnak válni, ha nem realizálhatóak.
Amellett, hogy nincsen általános recept az úgynevezett „kompetitív autoriter rezsimek” leváltására, azt is hozzá kell tenni, hogy azok nagyfokú stabilitást is tudnak mutatni akkor, ha csak egy szereplő lép ki a struktúrájukból. Ha csak a parlamenti ellenzéktől várjuk a megoldást, akkor túl kevés helyről várjuk. Ha csak egy szereplő szakít az addigi politikai gondolkodásra vagy cselekvésre vonatkozó iránnyal, az középtávon még rezsimkonzerválónak is bizonyulhat.
Egy dolog valószínűsíthető: a politika ellenzéki „új normalitása” azt nem fogja elbírni, hogy ezt követően az ellenzék a tavaszi ülésszakon bizottságokba, módosítókba, vitanap-kezdeményezésekbe fordítsa vissza a tevékenységét. Ez esetben a megszerzett hitelességük – és ez nagy eredmény – olyan fokú választói csalódottságba csaphat át, hogy még egy együttműködés esetén is különösen nagy mobilizációs energiákat kell majd önteni a kampánygépezetbe ahhoz, hogy egy várható EP-vereség után az önkormányzati választás realizálható ellenzéki céljai teljesülhessenek.
Annál, ha csak egy intézményes szereplő adja fel a „NER-kompatibilis” cselekvését, már csak az a rosszabb, ha egy se. Éppen ezért, ha valamikor, úgy most kell egy politikai lélegzetvételnyi időt adni a parlamenti ellenzéknek a gondolkodásra. De tudni kell azt is, hogy friss levegőt csak az tud politikai értelemben beszívni, akit olyan levegő is vesz körül.
Nem minden tehát a pártok világa.