Valami egészen rendkívüli dolgot láthattak hétfő este azok, akik ott voltak Kunigunda utcai tüntetésen: a magyar népet a maga valóságában. Úgy, ahogy az csak ritka, nemzetegyesítő pillanatokban mutatkozik meg. A tömeg fölé magasodó, ormótlan pártállami tévé épületével szemben a kis pódiumon egymás mellett álltak baloldali, konzervatív, liberális politikusok, egymás mellett lengett a romák és a Jobbik zászlaja, az évtizedeken át létezett ideológiai szekértáborok pedig mintha egy érintésre eltűntek volna: liberális fiatalok éljenezték meg a jobbikos, LMP-s képviselőket, és a jobbikos keménymag tapsolt az MSZP és a DK, a liberálisok vezetőinek.
Azokban a pillanatokban senki sem látott mást a másikban, mint ami valójában: szabadságszerető magyar. Aki immáron kész küzdeni a sunyin terjengő, mindent lebéklyózó rezsimmel szemben. A nép végre azt látta az ellenzéktől, amit évek óta várt: küzdelmet, valódi ellenállást. És mert így tettek, a nép egy pillanatra megbocsátotta nekik a korábbi évek tétova sutaságát, marakodásait; mintha akkor meglátták volna, hogy az ellenzék eltelt évekbeli tévedései pontosan abból fakadtak, hogy egy elpusztulófélben lévő polgári világ emberarcú politikusai akartak maradni, az emberszerűség minden hibájával és gyarlóságával együtt, ám immáron eleve esélytelenségre ítélve az országot most felfalni készülő állampárt fegyelmezetten lélektelen és embertelen elnyomó gépezetével szemben.
Nem volt könnyű elengedni az ellenzéknek az illúzióit, de végül megtették, felrúgták a rezsim diktálta látszatdemokrácia szabályait, és ezzel elindultak az egyetlen olyan úton, amely egy talán távoli, ám nagyon is elérhető győzelem felé vezet. Nem is tüntetés volt ez, hanem inkább ünnep, bár sokan talán maguk sem tudták, hogy mi volt az a furcsa, katarzisszerű érzés, amit ott átélhettek. Megkockáztatom: a katarzis egyik forrása az lehet, amikor az ember elengedi a magáról szőtt hamis illúzióit, hogy utána megtalálhassa az utat a valódi önazonosságához.
Ezen az úton az első lépés – ha még emlékszünk – tavaly ilyenkor történt, amikor a rezsim már a célkeresztjébe fogta a Jobbikot, és baloldaliak százai tették meg azt, ami még pár évvel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna: elmentek a Jobbik mellett tüntetni. Akkor a felszólaló Puzsér Róbert fogta meg az tüntetés lényegét: nézzünk csak szépen egymásra, és a másik szemében lássuk meg, hogy mekkora hülyék is vogymuk. Isa, mi, magyarok egy összeférhetetlen, keményfejű népség vogymuk, a legkisebb marhaságon is a végtelenségig civakodunk, sokszor saját magunkkal is, hiszen egy olyan országban élünk, amelyet István alapított, ám ahol a szíve mélyén mindenki Koppány.
Csakhogy éppen ez az állandóan forrongó, ezerfelé húzó-lázadó akarat adta mindenkor a magyarság igazi erejét, mert ha ezt a szabadságot – a civakodás szabadságát biztosító sztyeppei demokráciánkat – fenyegeti veszély, úgy a sokféle viszály, ha egy futó pillanatra is, de egyetlen, konok akarattá tud egyesülni. És most ez a történelmi, mélyen magyar hagyomány köszönt vissza arról a kis színpadról.