Nézem a Népszavában megjelent fényképet. A PDSZ szakszervezet alapítására emlékező ünnepélyes ülésen készült. Nyilván az elnöki asztalnál ülőket mutatja. Négy komoly úr. Persze, meglehet, hogy az asztal hosszabb volt, és mások is ültek ott, de ők ezen a képen nem láthatók.
Négy komoly, ismert úr. A pedagógusokat képviselik. Akiknek úgy tudom, az alsó- és középfokú iskolákban a háromnegyede nő. A képen egy sem látható. Talán csak a szélén ült valaki, aki lemaradt a képről, még inkább nem is ültek kinn az emelvényen nők, nekik csak a hallgatóság soraiban van helyük. Pedig ez egy igencsak elnőiesedett szakma. De a tantestületben is nem ritkán az egyetlen férfiból lesz az igazgató. És a szakmai egyesületeik, társaságaik elnökei is többnyire férfiak.
Haragszom nőtársaimra. Ugye, nem csak arra jók, hogy „Aranka, akkor most legyen kedves, hozza be a kávét”? Értük haragszom. Ők, akik nem mukkannak, amikor heti akár 15 órában ingyen helyettesítik a hiányzó tanárt, mert a helyére a magasságos hivatal nem hajlandó felvenni embert. És vállalják és csinálják, legfeljebb otthon morognak.
Na ugye, hogy szükség van, nagy szükség gender-kutatásokra. Különösen ilyen férfi-uralmú társadalomban, mint a mienk. Hogy a közel háromnegyedében nőkből összetevődő tanári állományból legalább fele részben ott legyenek képviselőik a csúcsokon.