A rabszolgatörvény ellen tüntető tömeg azt skandálta: „Túlórázni jöttünk!” Politikai értelemben tényleg túlóra volt. Több, mint amit megszoktunk. Közéleti túlmunka, új, több energia, új, több teljesítmény. Mint minden túlórázó munkavállaló, azt szeretnénk, ha rögtön megvolna a haszna. De lehet, hogy – mint az új törvény legarcátlanabb passzusa a túlóráknál lehetővé teszi - csak évek múlva látjuk az eredményt. Hogy csak akkor lesz elszámolás.
Akárhogy is, másnap reggelre nem ugyanaz a Magyarország ébredt, mint amelyik este lefeküdt. A hatalom is így volt vele. Erre mintha nem számított volna. Pedig pár napja már látta a szakszervezetek és az ellenzék kivételes együttmozdulását, a szavazás előtt még kifarolhatott volna, akár nagyobb presztízsveszteség nélkül is. Egyszerűen halaszthatta volna a döntést, közben kitör a karácsony, mire újra összeülnek, csendben el lehetett volna felejteni az ügyet. Vagy rákenni az egészet a két javaslattevőre, Kósáéknak már mindegy.
De nem ez történt. Vagy a túlzott önbizalom ártott meg, vagy keményebb, akár személyes gazdasági érdekek mozognak. Először azt hittük: a német multikról van szó, a Kósa városába készülő autógyárról. Kizárt, hogy ne tárgyaltak volna a térség erős emberével, és ki tudja, mit ígértek jószolgálataiért cserébe. Lehet, hogy csábítóbb volt, mint az elhíresült örökösnő ajánlata. Újabban azonban többen (az MSZP elnöke is) felvetik: ennél is erősebb késztetés jöhetett a hazai NER-lovagok: Tiborcz, Mészáros, Garancsi és hasonlók részéről. Legtöbbjük olyan cégeket üzemeltet, ahol sok az idénymunka, de van üresjárat is: vendéglátóiparban, szállodákban, mezőgazdaságban, építőiparban utaznak. Ha valakinek, hát nekik érdekük, hogy szabadon garázdálkodjanak alkalmazottaik munkaidejével. Ha csak három évente kötelesek elszámolni, akár fizetniük sem kell a túlmunkáért. Hogy a dolgozó beleegyezése is kell ehhez a munkarendhez? Megnézném, ki mer majd azon a környéken mondjuk Mészáros Lőrincnek ellentmondani, ahol bejárható távolságban ő az egyetlen munkaadó. De a miniszterelnök vejével se szívesen akasztanak bajszot az emberek.
Ám ahogy Föld S. Péter írta: „Nektek túltolt bicikli, nekünk túltöltött pohár”. Sokszor hittük már, hogy ez aztán tényleg az utolsó csepp a pohárban, tüntettünk is eleget, de itt most valami új történt. Olyan, ami még nem volt. Váratlan kézfogásokra került sor. Egyszer csak összeért pl. a munkások és a diákok megmozdulása. Ennél is drámaibb áttörést jelentett, hogy az ellenzéki pártok kitörtek a sarokból, ahová eddig szorították őket. Látványos és kemény ellenállást produkáltak, értelmet adva a sokat bírált parlamenti jelenlétnek. Darabokra törték a látszatot, hogy itt, ha kishibásan is, de parlamenti demokrácia van. Akciójuk nem a parlamentarizmus elleni merénylet, ahogy az országgyűlés tekintélyére hirtelen roppant érzékeny Fidesz-kórus mondja, hanem a leleplezése annak: ez már rég nem parlament, rég nem népképviselet. (Nekem speciel a KDNP nyilatkozata tetszett a legjobban: „Az ellenzék ezzel is bizonyította, hogy nem hisz a politikai vitában, az érvek ütköztetésében.” Még az a jó, hogy a kormánypártok ennyire hisznek, lépten-nyomon, miniszterelnököstül ki is állnak vitázni az ellenzékkel.)
Az ellenzéki pártok most olyan szerepben mutatkoztak, amilyenben választóik látni szeretik őket. Amiben régen nem volt részük: a legyintések helyett újra rokonszenv vette őket körül, a téren ölelgetik őket, a kezüket rázzák. Eddig mindenki úgy vélte, a demokrácia, a jogállam kérdésköre nem izgatja a népeket. Nem várt ajándék a Fidesztől: reflektorfényt irányított a kapocsra, ami a bér- és munkakörülmények, a mindennapi élet és a parlamenti demokrácia működése között van. Ugyanazzal a mozdulattal tiport bele a parlamentarizmusba, mint amellyel a munkavállalókat taposta meg.
A szimpátia persze elszállhat, ha nincs folytatás. Az ellenzéki pártok és választóik között még nincs örökké tartó frigy, csak reményteljesen újrainduló kapcsolat. Még nem tudni, alkalmi randevú történt-e, vagy tartós egymásra találás. Egy biztos: nem lehet ugyanúgy visszaülni a parlamenti székekbe, és nyomkodni a gombokat. Iszonyú nehéz kitalálni az erőszakmentes ellenállás parlamenti és nem parlamenti formáit és ezek egymásra épülését, de muszáj lesz. Ma a tüntető tömeg vezetetlen. Van, aki kukát borogat, és vannak, akik összeszedik a szemetet. A spontaneitás varázsa mellett láttuk az erőszakos indulatok veszélyét is - a Fidesznek ez jön leginkább kapóra. A széttagolt ellenzék, de a civil közélet sem tud egyetlen kiemelkedő vezetőt az élre állítani, akit a sokszínű tömeg elfogad. De szakszervezetek, politizáló civilek, demokratikus pártok, a demonstrációkon feltűnő értelmes hangadók összehozhatnak egy csapatot, a Nemzeti Ellenállás szervezőjét, amely képes koordinálni, gyakorlati stratégiát alkotni, a következő lépéseket, a karácsony utáni folytatást megtervezni.
Itt a pillanat. Még nem kormány- és rendszerváltásra, de a szabad Magyarország összeszervezésére. Ám a pillanat tűnékeny. És nem biztos, hogy túl sűrűn visszatér.