Egyik legnagyobb sikerének azt tartja, hogy két éve teljesítette a Spartan race ultrabeast versenyt: egy akadályokkal tűzdelt 50 km-es terepfutást, 12 órás szintidővel, megspékelve sárban kúszással, víz alá merüléssel, dárdadobással, kötélmászással és erdei futással. Az volt élete legkeményebb versenye, pedig már akkor is túl volt többtucatnyi hasonló, nemzetközi megmérettetésen. „Mentális torna volt, nem tudtam, meddig bírom. Azt tudtam csak, hogy a lényeg: jelenben tartani a fókuszt. És közben figyeltem a szép tájat.” Amikor pedig annyira feltörte a cipő a lábát, hogy alig bírt lépni, elhitette magával, hogy a fájdalom nem azonos saját magával: „a szenvedés csak a fejedben létezik. Csak figyelni kell, hogy ott van, de nem vagyunk egyek vele, és így el is múlik” – legalábbis elméletben.
Fel a gödör mélyéről
Dia gyermekien kíváncsi és kalandvágyó. Mindig is nyughatatlan volt, állandóan szerepelt: már kisgyerekként kipróbált sokféle mozgásformát és hangszert, a néptánctól a művészi tornán át a hegedűig, járt színitanodába, játszott musicalekben. Tízévesen érdekelte az agyi kapacitás, a tudattalan. Török származású apukáját csak ritkán látta, a papa többet ült ugyanis börtönben, mint a családi asztalnál. Ám ha otthon volt, elhalmozta őt és két öccsét pénzzel, ajándékokkal. „Az ő szeretetnyelve a pénz volt, persze ezt gyerekként nem tudtam, azt hittem, nem szeret minket.” Mindenesetre a temperamentumot és a megoldásorientáltságot tőle örökölte. A családnak akkor lett végleg vége, amikor az édesanya egy hasplasztikai műtét után elhunyt. Az akkor 14 éves lány és két öccse magára maradt. Egy időre a nagymamához kerültek, de hamar „önállósították” magukat. Dia például a kábítószerekbe menekült, iskolába is alig járt. Majd egy buliban olyan mélyre került, hogy ráeszmélt, nem ez az útja. Valószínűleg az a pillanat mentette meg az életét. Visszament a gimnáziumba, és simán leérettségizett.
Nem bűn a magány
A fent említett kalandvágy munkálkodott benne, amikor Hollandiába ment egy hátizsákkal, tulipánt szedett a földeken – szállásért, ételért cserébe. Aztán Hollókő mellett lakott az erdőben egy túlélő csapattal: víztől vízig gyalogoltak, megtanultak tüzet gyújtani, vizet leszűrni, és azt is, hogy melyik termés ehető. „Ez az első emberek tudása. Akinek tudnia kellett mindezt, hogy ne legyen kiszolgáltatva az elemeknek. Otthon természetes, hogy meleg víz jön a csapból és a hűtőben vár az enni-innivaló. El vagyunk kényelmesedve. Az ilyen kalandok alatt jövünk rá, hogy egy sor dolog van körülöttünk, ami nélkül simán lehet élni.” Hargitán egy olyan túrán vett részt, amikor mindenki a maga serpája volt, sokkilós zsákokban cipelték a cuccaikat. Amikor éjjel ki kellett mennie pisilni, és hallotta, hogy a farkasok vonyítanak a vaksötétben, annyira megijedt, hogy nem is talált egyből vissza. „Ott halálfélelmem volt, de elengedtem a dolgot, azt gondoltam, ha ennyi volt, akkor ez van. De hozzáteszi: az emberektől jobban lehet félni, mint az állatoktól. Többször ment már úgy külföldi fesztiválokra, túrákra, hogy csak a repülőjegyet vette meg.
Legrosszabb esetben a parton alszik, ám eddig mindig összehozta a sors néhány jóakaróval.
Idén Izlandon tölti a karácsonyt, részt vesz egy Spartan versenyen, közben régi álma válik valóra, megcsodálja az északi fényt is. „Ahelyett, hogy rendelek egy egyszemélyes karácsonyi menüt, inkább előnyt kovácsolok abból, hogy nincs még családom, és egy meleg, napos helyen kalandozom.” Az a terve, hogy jövőre megmássza a 4000 méter magas Teide-hegységet Tenerifén, és próbálja a lehető legkevesebb pénzből abszolválni az utat: couchsurfingel (kanapét „bérel”) és kukabúvárkodni fog. Azt mondja, ezek a helyzetek erősítik az önértékelést, és remek érzés megtapasztalni, hogy helyt tud állni ilyen extrém szituációkban is. Fontosak számára az élmények, a tapasztalások, nem a külsőségek érdeklik. Szerinte bátornak kell lenni, és akkor érkezik a „segítség”.
Dia tériszonyos. Ha magasra kell mászni, pánikba esik. Ennek ellenére nagy álma Mallorcán a vízből megmászni a sziklákat, és nem fogja ezt feladni. A másik mumusa a párkapcsolatai. Fulladásos pánikrohamai voltak a magánytól, nem tudott aludni, majdnem gyógyszeres kezelés lett a vége. Többféle terápiát kipróbált és sok évbe telt, míg szakemberekkel feldolgozta szeretethiányos gyerekkorát, magányosságát, bűntudatát és az érzést, hogy „nem eléggé szerethető”. Ma már tisztában van, hogy mennyit ér, mik a céljai, mit tud adni és mit szeretne kapni. „Pakolom ki a téglákat a táskából, ami sosem lesz üres, de egyre könnyebb cipelni.”
Hosszú bakancslista
„A végsőkig küzdeni kell a céljainkért – mondja. – Ez azért is nehéz, mert sokaknak már az óvodában elveszik a kedvét. Amikor én kijelentettem, hogy színésznő szeretnék lenni, az óvónéni azt mondta, ahhoz sokkal szebben és ügyesebben kell viselkedni.” Dia állandóan motiválni próbálja a környezetét: most éppen adventi naptár formájában buzdítja a Facebook-ismerőseit különböző fizikai és mentális gyakorlatok teljesítésére. Szinte naponta szán időt spirituális tanításokra. Jelenleg első éves a Buddhista Főiskolán, azt mondja, az az ő útja.
Igen hosszú a bakancslistája. 33 éves korában, ahogy Julia Roberts az Ízek, imák, szerelmekben, elvonul 3 hónapra: részt vesz az El Caminón, majd megmássza a Himalája Island Peakjét (6189 méter), végül Francia Polinézia egyik szigetén pihen és sokat fut majd. Aztán szeretne lovas íjászatot tanulni az indiánoktól Amerikában, nagy álma, hogy teljesítse az Elite Challenge-et, hogy fusson az Azori-szigeteken. Hawaiira is készül: ott is futni fog és szállásért cserébe dolgozni. Szeretne saját bort készíteni otellóból. Vágya az is, hogy a TedX-en előadást tartson. És hogy újra összeálljon a családja: egyik öcsével napi kapcsolatban van, a másiktól teljesen eltávolodott, nagyon mások vagyunk, csak ennyit mond róla. Édesapjuk 2019 áprilisában szabadulhat a börtönből, akkor talán megvalósul családegyesítő álma is.
