Mi más tartaná a lelket az egyszeri, munkába induló vámellenőrben egy borongós őszi reggelen, mint annak lehetősége, hogy talán ma sikerül lekapcsolnia egy régóta körözött, veszélyes bűnözőt? Cornelius Gurlitt, a galambősz, törékeny csontú 80 éves utas nem tűnt annak. Egy ártalmatlan szabályszegést sem nézett ki belőle senki. Ám amikor 2010 szeptemberében a Zürichből München felé tartó vonaton az ellenőr megkérdezte, van-e nála bármi vámköteles, úgy hebegett-habogott, hogy a hatóságiak jobbnak látták átkutatni. Hogy elképedhettek, amikor az idős úr zsebéből kilencezer eurónyi készpénz került elő! Ez az összeg valamivel kevesebb volt, mint amennyit a törvény szerint be kell jelenteni, ahhoz viszont éppen elég, hogy az adóhatóság Cornelius Gurlitt nyomába eredjen. A hivatalos házkutatás eredményét 2013 telén hetekig harsogták a német címlapok: Többszáz lopott műtárgy a nyugdíjas lakásában. Náci-kincseket rejteget Hitler műgyűjtőjének fia. A szalagcímeket olvasva egy szempillantás alatt színesen kirajzolódott a köztudatban a Niebelungok aranyát őrző Alberich-törpe jelenkori mása: egy bogaras, vélhetőleg neonáci öregember képe, akinek nincs adószáma, sem bankszámlája, sem egészségbiztosítása, viszont van egy milliárdos értékű lopott Monet-Chagall-Dürer-Munch-Nolde-Rodin-Dix-gyűjteménye (ki tudja milyen állapotban), amit az apjától, Hildebrand Gurlitttól örökölt.
A kormány pedig munkához látott. Számvetés dolgában senki nem olyan gyakorlott, mint a németek: mint egy sokatlátott trauma-pszichológus, úgy állt neki a kultuszminisztérium módszeresen, pénzt és fáradságot nem kímélve felgöngyölíteni a eurómilliárdokra becsült hagyaték ügyét. Miután elkobozták a Cornelius Gurlitt tulajdonában álló műtárgyakat, internetes keresőrendszert hoztak létre, hogy megtalálják az egykori tulajdonosukat. Megalakult a Deutsches Zentrum für Kulturgutverluste, mely országszerte kutatja a kétes származású alkotások eredetét. Törvénybe iktatták, hogy milyen feltételek mellett hagyhatja el egy adott műremek a határokat.
2014-ben elhunyt Cornelius Gurlitt, a gyűjteményét pedig a berni Szépművészeti Múzeumra hagyta. Egy részük a berlini Martin-Gropius-Bau termeiben van kiállítva. És hiába káprázik a falakon mintegy 200 világhírű mestermű, a tárlat elsősorban nem képeket mutat, hanem történeteket mesél.
Egy korszakról, amikor a kormány Dürer keresztény lovagjának páncélzatát volt hivatott magára ölteni, hogy legyőzze a halált, az ördögöt, és mindent, ami nem népnemzeti. Amikor elfajzott művészetként megbélyegezve elkobozhatta és elégethette azokat az alkotásokat, amelyek nem feleltek meg az ideológiai ízlésének. Amikor a bajor fővárosban óriási propaganda-kiállítást szerveztek korcs-alkotásokból. Emil Nolde tajtékzott, amikor a politika az ő képeit is megbillogozta: a nácikat lelkesen támogató festő szerint csakis valami szörnyű félreértés történhetett.
Történetet mesél egy emberről: az 1985-ben született Hildebrand Gurlittról, aki gyerekként az édesanyjával expresszionista estekre járt, és aki 11 éves kora óta odavolt a Brücke-csoportért. Harmincévesen megtalálta a méltó feladat: a zwickaui König-Albert-Museum igazgatójaként az avantgárd zászlaja alatt újjászervezte az intézményt. Az elfajzott művészetek buzgó pártfogójaként azonban a harmincas évek elején sehogysem illett efféle vezetői székbe, így Zwickauból, aztán a hamburgi állásából is mennie kellett. Senki nem gondolta volna róla, hogy 1938-tól az ő feladata lesz külföldön értékesíteni az elfajzott művészeti alkotásokat (beleértve a hőn szeretett expresszionistáit), aztán pedig egyike lesz annak a négy műkereskedőnek, akik Hitler megbízásában útra kelnek, hogy a nyugati szomszédoknál bevásároljanak a Führer Linzben tervezett múzeumának.
És minden kép elmond egy-egy történetet: ezúttal kevésbé fontos, ami a vásznon van, mint az, ami mögötte. Mint például Thomas Couture női portréja: A simára fésült hajú, dacosan mosolygó, hanyagul görnyedten ülő lány festménye beleolvad a jelenetbe, ahogyan Georges Mandelt letartóztatja és meggyilkolja a Gestapo, és a lakását kifosztja a Sonderkommando-Künsberg. Nem tudni, hogyan került a festmény Hildebrand Gurlitthoz, valószínűleg Párizsban vette egy aukción, ahol elárverezték az összehordott kincseket.
Az eredetkutatás roppant kényes és bonyolult folyamat, üzeni a Gurlitt-kiállítás minden egyes képe. Ezért is lehetséges, hogy az öregember lakásában talált „rabolt náci kincs” eddig mindössze hat darabjáról derült ki, hogy valóban lopottak. Ez az eredetileg becsült többszázhoz képest nem sok; akkor sem, ha a képek jó része áron alul, fenyegetés és zsarolás nyomására kerülhetett a műgyűjtőhöz.
Amikor az adóhivatal emberei kirámolták Cornelius Gurlitt lakását, a férfi nem értette, mi történik. A szülei halála óta egyedül élt. Utált telefonálni, moziban 67 óta nem volt. Ha orvoshoz ment, előre betanulta a mondandóját. Semmit nem bízott a véletlenre. Az arca sima, vonásai szabályosak. A szája vonala úgy görbült, mintha folyton mosolygott volna. Úgy halt meg, hogy nem látta viszont a képeit.
A megnyugtató végkifejlet elmaradt: csak hat képről sikerült elszámolni, senki nem nyerte el méltó büntetését vagy jutalmát, az eurómilliárdosra becsült hagyaték körülbelül 50 milliót ér.
De legalább a vámőrnek van egy szenzációs története. Olyan jó, hogy még színeznie sem kell rajta.
