Az állomás épületét mintha szó szerint megtöltené az évszaktól teljesen szokatlan napsütés. A fűtés is megy, a nap is melegít – olyan álmosító az egész, hogy nehéz eldönteni, a jegypénztáros az erős fény miatt hunyorog, vagy azért, mert mindjárt elalszik.
- A 11:34-es budapesti vonatra kérnénk szépen két jegyet.
A nőnek még mindig csak félig van nyitva a szeme, olyan fejjel kérdezgeti a menetjegyeink pontos paramétereit, mint egy napozás közben megzavart macska. Lassú mozdulatokkal adja ki a papírokat és veszi el a bankkártyámat. Nem ásít, de mintha az egész létezése egy nagy ásítás volna.
- Lehet, hogy késve indul majd a vonat, ezt még nem tudjuk. Gázolás történt. Valaki megint kifeküdt a vonat elé.
Egyszerre jajdulunk fel az üvegkalitkán kívül, ő odabent változatlanul hunyorogva bólogat a legkisebb érzelmi megrendülés nélkül.
- Állandóan ez van.
- Mármint, hogy késnek a vonatok? – kérdezem, bár ha őszinte akarok lenni önmagamhoz, sejtem a helyes választ, csak próbálom kicsit kevésbé szürreális irányba terelni ezt a lehetetlen párbeszédet.
- Hogy öngyilkosok lesznek – mondta szenvtelenül a macska odabent. Nem tudjuk, mit lehet erre mondani, hülye fejjel állunk.
- És tessék mondani, ez ennek a vonalnak a sajátossága? – érdeklődik Orsi.
- Nem. Ez ennek az országnak a sajátossága.
Muszáj röhögnünk, és ezzel egy időben azonnal elnézést is kérnünk, a kacagásunk ide-oda pattog az állomásépület meleg levegőjében, aztán visszacsapódik az arcunkba. Hát nincs egy szemernyi emberség se bennünk? A nőnek az üvegfalon túl nem változik a hunyorgása, gondolom, őt már se az öngyilkosok, se a magunkfajták nem bírják meghatni. Közönyösen folytatja, immár kérdeznünk se kell.
- Hetente kétszer, háromszor van késés emiatt. A múltkor épp befejezték a helyszínelést, mire két méterrel arrébb valaki megint ráfeküdt sínekre.
- De biztos, hogy ez mind öngyilkosság? – kérdezi Orsi némi reménnyel a hangjában, mintha a végeredmény szempontjából bármit is számítana a szándék.
- Nem. Lehet, hogy néha van baleset is. De hát azt ki tudja utólag megmondani a maradványokból?
Megborzongunk. Egyszer leszállítottak az utolsó vonatról egy öngyilkosság miatt, két kutyával voltam, úgy terelgettek bennünket egy tőből kiszakadt comb és néhány felismerhetetlen húscafat között. Nagyon ritkán éreztem olyan sűrűnek és nehezen áthatolhatónak az időt, mint abban a néhány percben. Láttam a személyi igazolványát. Azt mondták a rendőrök, innen lehetett tudni, hogy szándékos volt: kirakta az igazolványt, hogy könnyű legyen azonosítani.
- A lelkiismeretesebbje legalább megvárja az utolsó vonatot, hogy ne okozzon fennakadást – mondja a nő. Nem kezdem el magyarázni, hogy milyen érzés az utolsó vonaton ülni. Már egész kicsire hunyorította össze a szemét, úgy folytatja.
– És még csak most jön a karácsony. Ilyenkor aztán még több van. És biztos, hogy mindegyik öngyilkos.