Bécs ünnepel. Teljes joggal: megszerezték Közép-Európa egyik legjobb egyetemét. Sőt még csak meg sem kellett szerezniük, elegendő volt nem elhajolniuk előle. Ezzel szemben Budapest (a jóérzésű, a magyar jövőről valami értelmeset gondoló embereket értve e név alatt) magában búsong, hivatalosan pedig hallgat.
Én őszintén szólva egyetlen alkalomra sem emlékszem, amikor Tarlós István főpolgármester mondott volna valamit a CEU ügyében – amúgy önök el tudják képzelni, hogy létezik még egy európai főváros, ahol a főpolgármester szó nélkül hagyná a legrangosabb felsőoktatási intézmény kirugdosását? –, de hogy tegnap óta nem szólalt meg ebben a témában, az egészen biztos.
Ezúttal azonban nem is a CEU-ról lenne szó, hanem a sorsfordító pillanatokról. Arról, hogy amikor választani kellett és lehetett minták, modellek, társadalmi berendezkedések, fejlődési útvonalak között, akkor ezekben a kivételes momentumokban hányszor döntött jól Bécs, és hányszor Budapest. A mából nézve tisztán látható, hogy abból a nulla alatti állapotból, ahonnan a II. világháború végén indultunk - de visszamehetünk még távolabb is az időben, akár a Monarchia széteséséig –, hová jutott el Magyarország, és hová Ausztria. Nyugodtan lehet a sorsra, az egyenlőtlen feltételekre vagy akár a szerencsére hivatkozni, de csak akkor, ha nem akarunk szembenézni a valósággal.
A CEU elüldözésében ugyanúgy nem volt semmi sorsszerűség, ahogyan például a magyar szakszervezeteknek a rendszerváltást követő lemészárlásában (az osztrák szakszervezetek élnek és virulnak – nagyon nehéz lenne megmagyarázni, hogy a magyar és az ausztriai munkajog kirívó különbségei nem függnek össze a dolgozó tömegek ottani szervezettségével, illetve a szervezeteik itteni szétverésével), vagy éppen a munkaidő-szabályozás sajátosan magyar mintájának kidolgozásában. Utóbbival kapcsolatban idéznénk föl most, hogy néhány hónappal ezelőtt Ausztriában is hozzányúltak a vonatkozó szabályokhoz – tanulságos megfigyelni, mire mentek a sógorok, és hogyan jutottak el odáig.
2018 nyarán az osztrák kormány bejelentette, hogy bevezeti a 12 órás munkanapot. A hírre azonnal százezres tömegtüntetések kezdődtek, a hatalom pedig egyezkedni kezdett a szakszervezetekkel. Amiről végül megállapodtak, azt Kósa Lajos még a közmédia értő közreműködésével sem tudná kormányzati győzelemként interpretálni. 12 órás munkanap szeptember óta tényleg létezik, de 4 napos munkahét jár hozzá (nem 6 vagy 7 napos, mint nálunk). A törvény szövege szerint „a munkavállaló jogosult indokolás nélkül a napi tizedik, illetve illetve a heti ötvenedik óra utáni túlóra teljesítését visszautasítani, és ennek kapcsán felmondási védelem illeti meg”. A túlórára pedig pótlék jár, amit a bérrel együtt kell kifizetni.
A történelmet a véletlenek helyett legtöbbször az emberek ostoba vagy bölcs döntései formálják. Simán lehet, hogy az osztrákok a hülyék (és ráadásul még a CEU-t is jól rájuk sóztuk), de a múlt arra tanít, hogy végül többnyire ők szoktak jobban járni.