Amikor az ember újságírónak áll, megtanítják neki: súlyos hiba, ha az olvasóban/nézőben/hallgatóban megválaszolatlan kérdések maradnak. (Ezért minősíthetetlenek szakmailag a péntek reggeli miniszterelnöki „interjúk”: nemhogy a releváns válaszok, de még a releváns kérdések sem hangzanak el.)
Szerdán viszont az egész ország egyenes választ kapott: többé nem kell töprengeni, hogy ki a valódi tulajdonosa a közösből Mészáros Lőrinchez, Andy Vajnához, Habony Árpádhoz stb. kerülő vagyonelemeknek. Természetesen az is aggasztó, ha az összes vonatkozó törvényt áthágva, a hatóságaink közönyétől kísérve egy nap alatt összeáll egy akkora sajtómamut, amihez hasonló kizárólag a de jure pártállamokban létezik. Az összes megyei lap és kereskedelmi rádió, hetilapok, hírportálok és tévécsatornák sora – soha nem volt még senkinek idehaza ilyen csomagja. A negyedét is évekig tartó procedúra után, cégek és portfóliók szétszabdalása árán engedélyezték csak a hivatalok.
Nem véletlenül: az alaptörvény a sokszínű sajtót nevezi az állampolgárok szabad tájékozódása védendő alapfeltételének, a kétharmados médiatörvény pedig úgy kezdődik: „A médiaszolgáltatások sokszínűsége kiemelten fontos érték. A sokszínűség védelme kiterjed a tulajdoni monopólium kialakulásának, valamint a piaci verseny indokolatlan korlátozásának megakadályozására is.”
Ami történik, az tehát nyíltan törvény- és alkotmányellenes, de nem „csak” ez a baj vele. Az igazán súlyos gond másutt keresendő. Képzeljük el, hogy vannak magántulajdonosok, akik a magánpénzükből felépítettek különféle magáncégeket, aztán egyszer csak valaki azt mondja nekik, hogy adják oda egy alapítványnak, ők meg odaadják. Persze, ezek jobbára lopott pénzből fölépített és fönntartott médiacégek, de akkor is. Ilyen nincs, illetve a valóságban csak akkor van, ha igazából az egész azé, aki az utasítást kiadja.
Történelmi pillanat: a valódi tulajdonos – a lopott pénzé, az állampárti médiáé, az országé – kijött a fényre.