Az utca háborús övezet benyomását kelti, barikádszerű bútor- és szemétkupacok mindenfelé. Néhol oldalazva kell közlekednem a kutyával, olyan keskeny a járható sáv a járdán. A falak mellett sebtében kikapkodott székeken az őrök figyelik a territóriumot, ha illetéktelen behatoló közelít, akcióba lendülnek. A lomtalanítás nem a gyengék sportja. Előttem kicsivel egy láthatóan újonnan kipakolt, s ezért még nem széthordott halom, a tetején valami piros műanyag. Mögülem ugrik elő egy fiatal, jól öltözött srác, felkapja a műanyagdarabot, és a babakocsit toló felesége felé lóbálja:
- Hinta nem kell? Semmi baja.
A nő rosszallóan legyint, láthatóan esze ágában sincs guberálni. Szándékomban épp nekem sem áll, de megpillantok egy furcsa, íves kis ládikát a bútorhalom mellett, a földön. Az utcalámpák fényében nehéz megállapítani, mi az, és hát az ívek, azok akár valami nagyon jót is jelenthetnek, úgyhogy önkéntelenül is odalépek szemügyre venni.
- Mi az? - kérdezi a jólöltözött srác a kupac túloldaláról.
- Varrógép.
- Régi?
- Nem tudom, de nem hiszem. Elektromos.
- Honnan tudod?
- Itt kilóg egy vezeték a dobozából, látod?
- Kell? – érdeklődik tovább, de közben már emelgeti is a dobozt.
- Nem, köszi.
- Jó nehéz! Hallod, réz van benne?
- Nem hiszem. De hát látnom kéne.
A srác a földre ejti és szétveri a fadobozt, a talpa nyomán előbukkan a masina. Ekkorra már az egész család odasereglik körénk. A srác és egy idősebb nő, talán a nagyanyja, egyszerre kiált fel, úgy bámulva rám, mintha valami súlyos orákulum hagyta volna el a számat, ami azonmód be is igazolódott:
- Tényleg varrógép! Megmondta!
Indulnék, hideg van, Puszi már rángatja a pórázat, de a fiú egyre izgatottabban folytatja:
- Hallod, ne menj már! Nézd már meg! Ez sokat ér?
- Nem. Szovjet.
- Az mit jelent?
- Hogy nem antik. Hatvanas évek.
- De régi?
- Mondom, hogy szovjet gyártmány a hatvanas évekből.
- És az régi?
Dermedten állok, fogalmam sincs, hogyan és mit válaszolhatnék valakinek, aki láthatóan halálosan komolyan feltette ezt a kérdést. Rövid gondolkodási idő után végül csupán nyomatékosítom: a varrógép (és abba bele se menjünk, hogy ripityára törte a ládikát) eredeti formájában nem értékes. A fiú nem akarja elengedni az illúziót, a cél meg szentesíti az eszközt.
- Réz van benne? – néz rám reménykedve.
- Nem hinném. Legfeljebb a fogaskerekek lehetnek fémből – csóválom a fejem.
- De hát nehéz!
- Az lehet, de ez sajnos nem fém.
- A fekete se?
- A fekete se. Az szerintem bakelit, vagy valami ahhoz hasonló.
- Mi? – Úgy néz rám, mintha valami ismeretlen nyelven beszélnék.
- Bakelit.
- Az mi?
- Műanyag.
- De hát nehéz!
Csüggedten álldogál a doboz romjai fölött, mintha tönkretettem volna az üzleti terveit.
- Sajnos nem fém – mondom együttérzőn, aztán továbbindulok a kutyával.