Csúnya, rossz dolog a neoavantgárd – tudhatjuk Gerhardt Ferenctől, a Magyar Nemzeti Bank alelnökétől. Az Értéktár program vezetője, megérezve az idők kultúrpolitikai szelét, már múlt év végén ekként méltatta Csernus Tibor festőművészt: „Még Magyarországon bátran szembement az 1950-es és 60-as évek divatos képzőművészeti szemléletével, később külföldön pedig nem esett rabjául a neoavantgárd irányzatnak.” A helyes ízlés irányait Gerhardt annak alkalmából jelölte ki, hogy a pécsi Janus Pannonius Múzeum Modern Magyar Képtára hat Csernus-képet kapott letétbe. Persze hol a tavalyi hó, elő sem hozakodnék ezzel, de hát a Várkert Bazár új Csernus-tárlata épp egy olyan festménnyel, a Tengeri csatával nyit a Janus Pannonius Múzeum jóvoltából, amely ékesen bizonyítja, Csernus – a szintén világhírű Hantai Simon hatására – 1957-ben a tasizmus útjára lépett. A tasiszták a tubusból közvetlenül a vászonra nyomják a festéket, azt spaklival szétterítik úgy, hogy a kép márványos felületet kapjon. Visszatérve Magyarországra Csernus − mestere, Bernáth Aurél elismerő véleménye szerint – már-már iskolát teremtett megújult művészetével: Lakner László, majd Gyémánt László, Konkoly Gyula, Korga György és Szabó Ákos vele együtt lépett akkoriban a szürnaturalizmus útjára – ahogy Perneczky Géza művészettörténész méltatta új irányzatukat.
Csernus érdemei elismerése mellett ezek után már nem kapott kiállítási lehetőséget, s bár 1963-ban már második Munkácsy-díját vehette át, egy évvel később újra Párizsban volt, hogy rábukkanjon az európai festészet eredetének nyomára – ahogy erről Az idő festője című dokumentumfilmben fogalmazott.
A Montmartre negyed Bateau-Lavoir (úszó mosoda) nevű alkotóházában talált otthonra, ahol korábban többek között Picasso és Modigliani – később Czóbel Béla és Rozsda Endre, valamint Csernus felesége, Sylvester Katalin festőművész, szobrász – is alkotott. És ahogy pályatársai, ő sem maradt a kezdeti posztimpresszionista festészetnél: fotórealista művei már a kezdetektől fókuszáltak, sajátos szűrőjével különböző idősíkokat, hangulatokat mutat meg egyszerre. Nem véletlenül hasomlítják e képeit gyakran Huzárik Zoltán Szindbádjához. Majd Caravaggio és Velázquez nyomán a fény-árnyék hatást vizsgálja: a kiállításon épp a caravaggieszk periódus műveiből van a legkevesebb, igaz, az emblematikus Bokszmérkőzés látható.
Caravaggio pedig – legalábbis az elismertség szempontjából – az egyik sarokkő: 1985-ben New Yorkban állított ki, épp akkor, mikor a Metropolitan Múzeum egy nagy Caravaggio-kiállítást rendezett. Feltehetően ennek is köszönhető, hogy 1989-ben a Műcsarnok nagy Csernus-kiállítást is rendezett a tiszteletére, igaz, a Magyarország című hetilap a tárlat beharangozóját még egy 1952-es szocreál művével illusztrálta.
„Semmi nem modernebb, mint a múlt felé fordulás” − nyilatkozta a Le Figarónak ekkoriban, a Várkert Bazár kiállítása pedig szemlélteti: a múltba fordulás nem egyenlő a múltban éléssel. William Hogarth A szajha útja című metszetsorozatának parafrázisát az illúziótlan párizsi valóság inspirálta. Igaz, mozifilmekből, sajtófotókból egyaránt merített ihletett, a repülők és a tengeralattjárók nemcsak makettként foglalkoztatták. Az irodalom szeretete – Juhász Ferenc barátsága – sem annak köszönhető, hogy jelentős az illusztrátori munkássága. Utolsó nagy sorozata, amelyet 2001 őszén kezdett el egy Edgar Allan Poe-novella: az Egy hordó amontillado – kegyetlen bosszútörténet.
A Kogart a 2007-ben elhunyt festőművész hagyatékát – ami nem azonos a teljes életművel – 2009-ben vásárolta meg: 50 olajfestményt, 300 egyedi rajzot, 550 könyvillusztrációt, akvarelleket, litográfiákat. Mintegy húszezer dia maradt utána, számolatlan újságkivágás, dokumentum, amely egy-egy mű megszületését segített. A most kiállított, mintegy 150 mű egy része vázlat, tanulmány – többüket Csernus az életében senkinek sem mutatott meg.
