Volt egyszer egy internetadó tüntetés. Több tízezren emelték magasba világító mobiljukat az Erzsébet hídon. Látványos volt, érzelmekre és értelemre ható, mozgósító erejű. Spontán és energikus. Tömegek érezték úgy, hogy a bőrükre megy a játék, és furcsa mód azt is, hogy személyes és állampolgári szabadságuk van veszélyeztetve. Pedig csupán egy nem is túl nagy összegű új adóról volt szó.
A tervezetet a kormány visszavonta, és azóta egyre csendesebbé váltak ezek az állampolgári összetartozást sugárzó, nagyszabású megmozdulások. Mondhatjuk: „Magyarország csendes, újra csendes…”. Pedig egyre félelmetesebb megszorítások, lappangó tiltások, lopakodó, álarcba rejtett országgyűlési határozatok, napok alatt megszavazott erőszakos törvénymódosítások, rendeletek változtatják meg az ország szellemiségét, kulturális önképét. A bravúros kormányzati kommunikáció következtében viszont a közember nem igazán fogja fel ezeket a bonyolult, többszörös áttételekkel lefedett, névátalakításokkal összezavart változtatásokat, amelyek rendszerint csak hosszabb távon fejtik ki erodáló hatásukat. Így nincsenek nagy erőt, ellenállást mutató tiltakozások.
CEU, TAO, MTA, PIM: a legtöbb ember már azzal sincs tisztában, mit jelentenek ezek a rejtélyes betűhalmazok. Kevesen tudják, hogy ezek valójában egy-egy közösség jövőjére ható szellemi intézményt vagy életbevágóan fontos, kultúrát támogató lehetőséget fednek.
A CEU (Central European University) egy Magyarországon létrejött, itt amerikai rendszerű képzést is folytató rangos egyetem, többszörös hallgatói túljelentkezéssel, amely a XXI. század legújabb nemzetközi és hazai tudományos, szellemi irányzataira, ezek ismeretére készíti fel a hallgatókat, a legrangosabb előadók közreműködésével, amerikai diplomát is biztosítva. Mondhatjuk: ennek az új tudásalapú generációnak az „inkubátorháza”, egy nagy, nyitott kapcsolódási lehetősége a XXI. század szellemiségéhez. Vitte is az ország hírét szerte a világban. És a magyar kormányzat ezt a nemzetközileg rangos tudásközpontot, ezt a szabad magyar szellemi szigetet szívós kitartással, mondvacsinált, bonyolult ürügyekkel, félretájékoztatással próbálja elüldözni az országból. Az egyetem vezetősége eddig még nem adta fel, mindent megpróbál, hogy megfeleljenek az újabb és úabb ál- és valódi elvárásoknak. Ma azonban már több mint valószínű, a legfelsőbb körökből érkező verdiktet nem lehet megváltoztatni; a CEU-nak, a kormányzat által Soros Egyetemnek gúnyolt intézménynek költöznie kell. Küzdelmük jelen pillanatban vesztésre áll. Önfeladás nélkül nem maradhat saját „szülőhazájában”, otthonában, itt Budapesten, és minden valószínűség szerint Bécs szellemi rangját fogja emelni.
A TAO a különböző társasági adófizetésre kötelezett, nyereséges cégek által adható juttatás, felajánlható adókedvezményes forma, amellyel előadó-művészeti intézményeket támogathatnak. (Bevezetésekor még az állami támogatáson túl plusz forrásként szolgált a színházaknak, zenekaroknak, de az önkormányzatok ezt felismerve csökkenteni kezdték saját hozzájárulásaikat.) Ebből a nélkülözhetetlenné vált forrásból egyaránt prosperált tekintélyes kőszínház, frissen alakult vagy már rangos alternatív csoportosulás, a különféle magánszínházak vagy Fischer Iván vezette világhírű Fesztiválzenekar is. Sok értéke mellett az is az előnye volt, hogy a cégek szabadon dönthették el, kiket támogatnak. Most azonban a kormányzat váratlan gyorsasággal megszüntette ezt a támogatási formát, arra hivatkozva, hogy számos visszaélésre adott lehetőséget.
A visszaélések ténye igaz. Sokan már régebben tudtak róla, jelezték is a hivatalos szervek felé; egy átfogó jellegű, színház-szakmai, szakértői bizottság konkrét javaslatot is kidolgozott a TAO megreformálására, de erre a hivatalos felterjesztésre a szaktárcától senki sem reagált. Egyszerűen csak megszűnt ez a lehetőség, amely kiszámíthatóbb létet, esetenként túlélést biztosított számos alkotóközösségnek.
Helyette különböző ötletek hangzanak el a szaktárca szintjén egyfajta központi pályázati rendszerről, kuratóriumokról, állami forrásokról, amelyek döntenének a juttatásokról. És ha egyáltalán megvalósulnak, félő, hogy részben hosszabb távra bizonytalan, tervezhetetlen állapotokat hoznak létre, részben pedig döntéseikben elfogultak lehetnek kormányközeli helyzetük miatt. A rapid döntéshozatalt időhúzás követi, kifárasztva az érintetteket, arrogánsan nem reagálva a sajtó- és egyéb tiltakozásokra.
Ez zajlik most: november 13-án ugyanis az Országgyűlés már megszavazta a kulturális tao-támogatások eltörléséről szóló törvénymódosítást. Még aznap megjelent az egyik független színház, a Stúdió K segélyfelhívása a közönség anyagi támogatását kérve, mert bevételük nagy részétől elesnek. És azóta is sorozatban jelennek meg színházi közösségek támogatást kérő nyílt levelei.
Majdnem hasonló módszerrel zajlott le a történt a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM) is. Szintén szokatlan gyorsasággal leváltották Prőhle Gergely főigazgatót, aki mindenki megelégedésére vezette az intézményt, amely a klasszikus és a modern magyar irodalom otthona. Ezt az otthont egyik méltatója „a múzeumok ékkövének” nevezte. Az épület évtizedes hagyománya a korszerű hagyaték-gondozás, klasszikusaink életművének ápolása, a Digitális Irodalmi Akadémia fejlesztése, évfordulók méltó megünneplése. Most zárult az Arany emlékévük, amelynek egyik nagy újdonsága volt az „Arany busz”, amely egy igen sikeres kiállítással járta az országot. És ahelyett, hogy az intézményt mindezért kitüntették volna, inkább az igazgatójukat hivatalos indoklás nélkül leváltották - pontos megfogalmazással: „közös megegyezéssel” az útjaik elváltak.
Mindennek előzménye csupán egy sajtótámadás volt, amely azt nehezményezte, hogy az múzeumi előadások programjában túlsúlyban vannak a baloldali érzelmű alkotók. Beszédes, hogy a főigazgatói helyre pályázatot máig nem írtak ki. Itt is időhúzás folyik, miközben egy nagyszerű munkaközösséget összezavartak, megroppantottak. De miután szinte napról-napra történnek ilyen váratlan, meghökkentően indokolatlan döntések, a PIM ügyében is lassan elhallgatnak az ellenvélemények (nem felejtve néhány kiváló író nyílt tiltakozó levelét), egyre nagyobb csend veszi körül a történést.
Ugyancsak kezdi hallgatás körülvenni azt az igyekezetet is, amellyel a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) szabadságát, pénzügyi önállóságát akarja csorbítani az Innovációs és Technológiai Minisztérium. Úgy tűnik, itt is a kifárasztás, az időhúzás, az ígérgetés, mellébeszélés taktikája érvényesül. Nagy erejű civil felháborodási hullám most sem volt, csupán tiszteletreméltó aláírás-lajstromokat olvashattunk, és fontos, bátor sajtó híradásokat, alapos elemzéseket, egyéni tiltakozásokat. Az Akadémia vezetősége a CEU-hoz hasonlóan próbálja védeni állásait, de megnyugtató végeredmény láthatóan nincs. A legújabb ígéret szerint jövő év márciusára (!) születik majd egy javaslat.
A megregulázott intézmények pedig szép lassan elhallgatnak. Nagyszabású szolidaritási mozgalmakra, összefogásra való felhívás, erőt mutató közösségek tiltakozása nem hallatszik.
Ezek az államigazgatási folyamatok, ezek az erőszakos, kulturális központosítási szándékok, rejtett cenzúrázási, öncenzúrázási kísérletek mérgezik a nagy tekintélyű szellemi műhelyek nyugodt alkotói légkörét. Ha ezek a folyamatok tovább eszkalálódnak, akkor a nemrég meghirdetett, baljós nevű kultúrharcnak már a sűrűjébe lépünk. A sok különálló döntés a maga következményeivel egy nagy pártpolitikai, állami irányítású, ellenőrzési hálózattá látszik összeállni, emlékeztetve a Kádár korszak kultúrpolitikájára. Az állampolgárok tiltakozása pedig lényeges ismeretek és persze szervezés híján szétforgácsolódik, zsugorodik, így a spontán, egyfajta erőt adó civil többség segítsége nélkül erőtlen, sőt néma marad a közvélemény szava.
Az internetadó tüntetés sikeres volt. A hatalom meghátrált. Most is meg kellene találni azt az archimedesi pontot, ahonnan kiindulva gátat lehetne szabni ezeknek a veszélyes folyamatoknak.