Nem kell ahhoz onkológusnak lenni, hogy kijelenthessük, a hálapénz a magyar egészségügy rákfenéje. Olyan méretűre kell szabni az egészségügyi reformot, hogy mind az ágazat munkavállalói, mind a betegek számára indokolt és elfogadható legyen a korrupció eme makacs formájának azonnali törvényen kívül helyezése. Ettől kezdve a hálapénz elfogadása befolyással való üzérkedésnek és adócsalásnak fog minősülni. Ez a reform-csomag méretének alsó határa. A reform felső határa az Alaptörvény, amely 2011-ben egy csapásra megszüntette a társadalombiztosítás alkotmányos talapzatát. Belátható időn belül a tb-rendszer visszaépítésére nem lesz lehetőség, nemcsak azért, mert az Alkotmány visszaállításához 2/3-os többség kell, hanem azért is, mert a munkaképes korosztályok szolidaritási hajlandósága (másképpen fogalmazva: a járulékfizetési rendszerbe vetett bizalma) az elmúlt nyolc év során elillant.
Itt és most az a betegek legfőbb érdeke, hogy minél kevesebb orvos és nővér hagyja el az országot és a pályát. A magán- és az állami egészségügy térbeli és intézményi elkülönítése – mint ahogyan az a kiszivárgott hírek szerint a kormány tervezi – értelmetlen, és ha mégis kierőszakolják, súlyos zavarokhoz fog vezetni. Sem lehetőség, sem szükség nincs arra, hogy alacsony kapacitás-kihasználással, I. és II. osztályú színvonalat nyújtva, két független rendszer működjön egymás mellett. Ehhez sem orvos, sem nővér, sem pénz nincs elegendő, és növelné a szegények és gazdagok közötti társadalmi szakadékot. Az állami és a magánegészségügy együttműködésére és versenyére egyaránt szükség van, ám ehhez valós költségeken alapuló, átlátható elszámolások és racionálisan működő ösztönzők kellenek mind a betegek, mind az orvosok érdekeit tekintve. Hetven év után egyszer és mindenkorra világossá kell tenni, hogy mi mibe kerül a magyar egészségügyben. A versenynek csak akkor van értelme, ha a feltételek hasonlóak.
Mitől lesz több pénz a rendszerben? Az első lépés a lakásrendelők pénztárgépeinek bekötése a NAV-hoz, azért és pontosan úgy, mint ahogyan az más szolgáltató ágakban történt az elmúlt évek során. Szimbolikus mértékű, 5 százalékos ÁFA bevezetésére is szükség van. A magánszolgáltatóknál igénybe vett szolgáltatások díja 30 százalékban legyen visszaigényelhető minden magyar állampolgár számára. A visszafizetés adó-, illetve nyugdíj-jóváírás útján történik az államkincstáron keresztül. Az állami szektorban vissza kell állítani a vizitdíjat és a kórházi napidíjat, illetve jogszabályi úton biztosítani kell, hogy 30 százalékos önrész (de minimum 5 ezer, maximum 100 ezer forint) vállalásával mindenkinek legyen joga a szabad kórház- és orvosválasztáshoz. Ezek a pénzek közvetlenül a kórházak és szakrendelők bevételét fogják növelni. A kórházban és szakrendelőkben dolgozó orvosok nem lehetnek közalkalmazottak; munkaviszonyban vagy vállalkozói szerződés alapján dolgoznak majd.
Az állami szektorban dolgozó nővérek és szakdolgozók helyzetén azonnali, radikális béremeléssel kell javítani – ennek fedezetét akár az épület- és gépberuházások halasztásával is érdemes előteremteni. A kormány jogszabályi változásokkal támogassa, hogy a szakdolgozók akár egyénileg, akár csoport-praxisban, számla ellenében otthonápolási tevékenységet vállaljanak, melynek díjából ugyancsak 30 százalék a kincstáron keresztül visszaigényelhető.
Valamennyi magánrendelőben – nem ideértve a mai háziorvosi rendelőket, amelyekben az ellátás továbbra is ingyenes – legyen kötelező az árlista közzététele mind a helyszínen, mind a szolgáltató internetes honlapján. A jövőben új orvosi magánrendelőt csak olyan orvos nyithat, akinek van legalább 3 év igazolt kórházi munkaviszonya a szakvizsga megszerzése után. A háziorvosi rendszert a nagyvárosokban kiegészíthetik olyan kisebb ügyeleti rendelők, ahová bejelentéssel, fizetés ellenében kisebb belgyógyászati panaszokkal lehet fordulni.
Valamennyi intézmény, valamennyi szakrendelésén szükség van folyamatos bejelentkezésre épülő, nyilvános várólistára, a kórházak és nagyobb szakrendelők esetében a szakmai indikátorok (pl. kórházi fertőzések) publikálására; bátorítani kell a szakmánkénti rangsorok készítését.
Budapest és az agglomeráció ellátására öt, az ország további területeinek ellátására összesen kb. 25 centrum kórházra van szükség. Jelenleg Budapesten és Pest megyében 21, az ország többi megyéjében 76 állami kórház működik – lényegében mindenütt állandó az orvos- és nővérhiány. A helyzet hónapról-hónapra romlik. Harminc centrumkórház azonban a nap 24 órájában, az év minden napján képes kell hogy legyen arra, hogy - kisszámú kivételtől (pl. súlyos égési sérülések) eltekintve – a betegek számára definitív ellátást nyújtsanak bármilyen megbetegedés esetén. Az egy-egy betegségcsoportra szakosodott országos intézeteket fokozatosan integrálni kell a centrumkórházakba.
Mindez csak akkor lehetséges, ha az orvos- és nővérállomány a centrumkórházi funkcióra kijelölt intézményekben a mai szinthez képest jelentősen megnő. Ugyanakkor az ilyen módon nem működtethető kórházak alakuljanak át elsősegély-nyújtó helyekké, legyenek képesek enyhébb lefolyású belgyógyászati betegségek kezelésére, egynapos sebészetre és rehabilitációs gondozása. Ha van rá kereslet, akkor közülük többet – tisztességes versenyfeltételek mellett - privatizálni is lehetne.
Csodák az egészségügyben sincsenek. Értelmes reformok útján az ellátás minősége azonban számottevően javítható, a várakozási idők csökkenthetők, a korrupció visszaszorítható, az orvosoknak nem kell lehajtott fejjel borítékot elfogadniuk. Ha tudható, hogy mi mibe kerül, és mennyi hasznot termel, akkor van ok abban bízni, hogy az állami egészségügy mellett viszonylag gyors ütemben a magántőke is növelni fogja befektetéseit, és összességében az egészségügy minden magyar állampolgár számára érzékelhetően javul.